Repülés, haditechnika, geopolitika, hülyeségeken csámcsogás. Mint a bazárban. :)

kedd, szeptember 12, 2006

Egyetértőleg

Azon ritka pillanatok egyikét éltem meg, hogy a reggeli kávézás mellett, a NOL egyik cikkét olvasván heves bólogatásba kezdtem. Füzes Oszkár „Valahol Eurisztánban” cikkének megállapításaival alapvetően egyetértek, csupán néhány apróbb, a helyhiány miatt kimaradt részletet tennék hozzá, csak az árnyalás végett.
A szerző a bevezetőben szerintem teljesen helyesen állapítja meg: Irak miatt Afganisztán a háttérbe szorult. Ennek azonban több oka is van: egyrészt a hírfogyasztási szokások, másrészt az EU-tagállamok belpolitikája, harmadrészt a gazdasági helyzet, negyedrészt meg az EU védelmi politikájának defektjei.

Elsőként a hírfogyasztási szokásokat emlegettem. Bizony, Kedves Olvasó, a jó hír nem hír. Az európai napilappiacon, ahol egymás torkát reszelgetik a hagyományos és a bulvárlapok, nehéz olvasót találni a „leánygimnáziumot építettek fel Kandahárban” vagy „Épül az első országút” jellegű hírekkel. Na de egy zaftos „Huszonheten haltak meg a bagdadi robbantásban”, esetleg a „Polgárháború szélén tántorog Irak” címlap máris sokat dob az eladási mutatókon. Ez van, az átlagpolgár bizony a vért, szenvedést és erőszakot keresi. Jóleső borzongással nyugtázza a távolinak hitt dolgokat, bajokat – pedig ha egy kicsit gondolkodna...
S ami nincs a címlapon, az nem érdekes, az meg sem történik, vagy ha mégis, senkit nem érdekel.

Tagállami belpolitika: hát igen, kérem szépen, Irak mellett mára Afganisztán is emblematikus hely lett. Egy ország, ahol a gaz, gonosz, cionista és keresztény idegen hadak elnyomják és gyilkolják az igazhitűeket. Nomármost az EU-tagállamok úgy félnek a saját mozlim kisebbségük radikalizálódásától, a belső feszültségek növekedésétől, mint az egyszeri mozlim a röfipöri-noki-koviubisali napi menütől. Ennek megfelelően próbálják a szőnyeg alá seperni az egész ügyet, hiszen nem merik azzal csesztetni a meglehetősen hangossá vált mozlim csoportokat, hogy további katonákat és felszereléseket küldenek Afganisztánba. Ezzel alapvetően egyetlen apró probléma van: az Afganisztánban történt tálibellenes amerikai műveleteket az EU teljes mellszélességgel támogatta. Ez egy olyan tény, amit az EU jobb köreiben illik elfeledni, de minimum nem feszegetni. Persze, konferenciák, gyűlések, donorestek, miegymás: csak katonát ne kelljen adni!

Gazdasági helyzet: itt Füzes kollega ismét a darászfészek közepébe lépett bele jól. Bizony, az EU szegény, mint a templom egyszeri egere: testét sokkal inkább a szociális helyzet miatti görcsök tekergetik //micsoda képzavar, Kedves Olvasó!//, mintsem holmi terepszín vagy esetünkben éppen homokszín, méregdrága cuccokra költene. Márpedig a hadviselés majdnem olyan drága, ha nem drágább, mint az egészségügy. S ha teszem azt, a Bundestag dönteni kénytelen: egy hadosztályt Afganisztánba, vagy 5 százalékos nyugdíjemelés, lehet találgatni, mi jön ki győztesen. A nyugdíjas választ, a nyugdíjas szervezetek hangosak és befolyásosak, Afganisztán meg messze van és különben is, öljék csak egymást a hülye arabok.

S ezzel együtt dől meg az EU „merjünk nagyot álmodni”-jellegű afganisztáni terve: nincs mivel hadművelni. Amikor a NATO-főtitkár 500 meg 2500 katonáért könyörög erősítésképp, az komolytalanná teszi az egész EU-s kötelezettségvállalást. Tessék meglátni: az EU-nak az arca ugyan nagy, de az ökle egészen pöttömnyi. Mivel a tagországok (élen hazánkkal) nemhogy növelnék, de (tisztelet a kivételnek) folyamatosan csökkentik a honvédelmi költségvetést, amikor a Galileo-projekt, az Airbus A400M és az Eurofighter egyértelmű jelét adja a nemzetállami érdekek nyomulását (nesze neked EU-s közösségépítés), addig alapvető katonapolitikai és stratégiai hiba melldöngetve kiállni, és elkunyerálni Afganisztánt az amerikaiaktól. Akik, teljesen természetesen, több okból is széles vigyorral az arcukon adták át a feladatok egy jelentős részét. Egyrészt, ugye, a felszabaduló alakulatokra égető szükség van más hadszíntereken. Másrészt az EU saját magáról állít ki olyan képet, amilyet: s az egészben a legszebb, hogy önként és dalolva. A legelvakultabb EU-hívő sem állíthatja azt, hogy akár az elrettentés, akár az erőskezű rendteremtés, akár a nemzetépítés feladatában korszakosat alkot az európai közösség az afganisztáni kopár sziklák között.

S itt elérkeztünk Füzes Oszkár mondanivalójának lényegéhez (amit szerény személyem is emlegetett már sokszor): Afganisztánban nem béke, hanem háború van. Folyamatosan. Ezt illene tudomásul venni és nem olyanokkal etetni a hazai közvéleményt, hogy katonáink egy békés tartomány újjáépítését fogják szervezni. Mintha cserkésztábor lenne. A tegnap nyilvánosságot kapott //és a HM kommunikációs részlege által tankönyvbe illően elbaltázott: komolyan hitték azt, hogy a XXI. században, az infokommunikáció korszakában, kiküldött tudósítók jelenlétében az esemény titokban maradhat?!?!?! S hogy a támadás bejelentése biztonsági veszélyeket hordoz? Kire, könyörgöm? Hány Népszabi-előfizetés lehet Afganisztánban? Mit lehet megtudni? Ne kamuzzunk: az eltitkolás elsősorban belpolitikai ügy, s itt meg is állnék...// rakétatámadás nem az utolsó ilyen lesz: az „új húst” éppen „bepróbálták” a helyiek. Fogják is még. Ha nem vágták át volna a hazai közvéleményt, akkor ez nem lenne szenzáció. Így az.

Szóval háború van. Ez pedig nem illik bele a „beszéljük meg” agendáját követő európai külpolitika és biztonságpolitika sodorvonalába. Nem illik háborúról beszélni. Pláne nem cselekedni. Csak éppen akkor nem kellett volna belemászni, támogatólag, és pláne nem elkérni a főszerepet, sokkal később. Az elsőt még megértem: a villámgyors amerikai hadisikerek nagyjából és egészéből kockázatmentessé tették az európai támogatást. A támadó jellegű hadműveletek a mai napig döntő többségében amerikai szárazföldi csapatokkal történik. Persze ma is dolgoznak francia Mirage 2000-esek és brit Harrierek is Afganisztán légterében, de lenn a földön, a porban, a sziklák között és az utcákon túlnyomórészt amerikaiak halnak meg. Velük nem kell elszámolni az EU-s választópolgároknak, akik hihetetlenül hiperérzékenyek a legkisebb veszteségre is.

S bizony ameddig az ország egész területét szilárdan nem ellenőrzi a szövetséges haderő, addig az ópium is marad. Mit marad: rekordtermés lesz mákgubóból. Az ópium adta bevételből pedig a távoli vidékek helyi hadurai gazdálkodnak, sok-sok fegyvert és embert beszerezve belőle. Ali, a helyi földműves számára sokkal élőbb hatalom az éjszaka vagy akár nyílt nappal érkező terrorbagázs-hadúrcsapat, mintsem a távoli bázisokról hetente egyszer LAV-3-asokkal átrobogó kanadai járőr. A helyőrségekből operáló taktika igazán már a franciáknak sem jött be Indokínában: itt miért lenne sikeres? Persze, megfelelő létszámú katona nélkül mást nem lehet tenni: és itt ismét visszakanyarodtunk a cikk alapmotívumához, az emberhiányhoz.

Bezony, a cikkben is emlegetett negyvenezer, távoli műveletekre több-kevesebb nehézséggel mozgatható, nem amerikai NATO-katona édeskevés. Édeskevés úgy, hogy légiszállításukról ráadásul sok esetben megint az amerikaiak gondoskodhatnak, s a légifedezet túlnyomó része is az USAF és a Marines repülőgépeire hárul. A felderítésről, a légi utántöltésről, az UAV-kről már nem is beszélve.

2 Comments:

Blogger Ben-G said...

Én azon gondolkodom hogy mi az Istennek kell történnie ahoz hogy végre MINDENKI észrevegye hogy az hogy a WW2 után "golden age" lesz háború nélkül egy mítosz .

Mikor?

és undorítónak tartom ezt a fogyasztói társadalmi hozzáállást hogy hulljanak nem rólunk van szó. Ha gazdagok vagyunk az felelőséggel jár.

Úgy is kéne cselekedni.

8:44 du.

 
Blogger Trau said...

Napsugarast!

ben-g:
Az aranykornak mar vege - ezt mar Nyugat-Europaban is jol tudjak. A ketsegbeesett kuzdelem mar csupan a szintenmaradasert folyik. Az eselyekrol erosen megoszlanak a velemenyek. S ekozben a biztonsagpolitika nagyon keveseket erdekel - az emberek eleteben fontosabb kerdes, hogy mennyi ideig kapnak munkanelkulit. Ez van.


Udv!

Trau

11:09 du.

 

Megjegyzés küldése

<< Home