Repülés, haditechnika, geopolitika, hülyeségeken csámcsogás. Mint a bazárban. :)

szerda, szeptember 13, 2006

Egy bonyolult keringő

Nem egyszerű a táncrend, ha a parketten Irán, Európa és az Egyesült államok ropja, a fal mellett pedig Libanon a gardedám. Erre próbál rámutatni Federico Bordonaro is, aki szerint újabb transzatlanti törés várható az Iránnal kapcsolatos ügyek miatt.
Az alaphelyzet, nem kevés sarkítással, de könnyen leírható: az Egyesült Államok, Izraellel karöltve konkrét veszélyforrást lát az iráni nukleáris program miatt, melyet akár katonai erővel is, de meg kell oldani. Európa viszont a „beszéljük meg, gyerekek” elvét követi, azaz kizárólag a békés, tárgyalásos úton történő diplomáciai megoldást tudja elképzelni.

Az eddig sem túl egyszerű folyamatokba a libanoni helyzet vitt új csavart. Ennek konkrét eredménye az európai országok egynémelyikének nyakig merülése a közel-keleti katyvaszban. Ennek számos kihatása és oldalága is van, de erről majd később, folyamatában.

Abban nagyjából konszenzus van, hogy Irán kifejezetten jól jött ki a legutóbbi libanoni háborúból. Az előretolt hadseregként működő, gazdag apanázsból építkező Hezbollah, akárhogy nézzük, igen alapos leckét adott Izraelnek. A foglyul ejtett katonák foglyok, az ENSZ BT 1701-es határozatának erre vonatkozó szakaszait mindenki elfelejtette, szépen csendben.

A háború, legalábbis a mi szempontunkból, egy igen érdekes színt vitt az amúgy is sokszínű palettára: az EU tagállamainak aktív, katonai részvételét a Közel-Kelet tűzfészkében. Az ide bekerült országok, így a legnagyobb szájú, de végül már-már kicsinyesen szűkmarkúan teljesítő Franciaország meglehetősen forró lábosba került: a múlt miatt is ezernyi szállal kötődik Libanonhoz, ugyanakkor kényelmetlen közelségben van Irán is. Az az Irán, amely, s ezt ne felejtsük el, az összes létező diplomáciai trükköt beveti az időhúzás végett: a sokéves tapasztalat szerint a nukleáris ügyekben az iráni tárgyalódelegáció akkor nem hazudik, ha nem csak nem beszél, de nem is ír.
Washington ezt érthető okokból rosszallja, Európa meg szintén érthető okokból rosszallja a rosszallást. Más sem hiányzik Franciaországnak például, mintsem egy amerikai-izraeli közös légi hadjárat!

A francia külügyminiszter, Philippe Douste-Blazy szeptember hatodikai nyilatkozata szinte minden diplomáciai sallangtól mentes: Párizs „nem tud elfogadni egy civilizációk közötti háborút” a nyugati kultúrkör és a mozlim világ között //Rendben van, de erről ugye azért szóltak a másik oldalra is? Csak úgy a biztonság kedvéért kérdeztem...//. A nyilatkozat nem volt előzmény nélkül való: George W. Bush amerikai elnök nem sokkal előtte az Al-Kaidával összevethetően veszélyes rezsimnek nevezte Iránt.
Douste-Blazy, minden bizonnyal szintén a már említett amerikai elnökre célozva hozzátette, hogy „egy adott országban vagy kontinensen nem a nyugatiak határozzák meg, mi a jó és mi a gonosz”. Ez eléggé egyértelműen utal a híres-neves „gonosz tengelye”-meghatározásra, melynek Irán, hogy úgy mondjam, minimum a közepe.
Párizs ennél egyértelműbben már nem is adhatná a világ tudomására, hogy mélységesen nem ért egyet a Bush-adminisztráció politikai és stratégiai irányvonalával, már ami az iráni kérdést illeti. Az európai politikusok jelentős része, így a francia külügyérek is aképp vélik, hogy Washington a problémát a huntigtoni „civilizációk összecsapása”-szemüveggel közelítik meg.
Párizs ugyanakkor szeretné tovább vinni és kiszélesíteni a diplomáciai offenzívát Iránnal szemben //ami, jegyezzük meg, idáig gyakorlatilag az égegyadta világon semmilyen eredményt nem hozott, azon kívül, hogy a NAÜ, az ENSZ és minden más tárgyalódelegációval feltörölték a tárgyalót, kétszer, oda-vissza//.
A lényeges pontok: a tárgyalások folytatása úgy, hogy egyrészt ne bántódjon meg Mahmoud Ahmadinejad iráni elnök, másrészt ne fenyegessék a kormányát sem. Mindezt annak ellenére tartja fontosnak Párizs, hogy még saját bevallása szerint is „nem kielégítő” Teherán jelenlegi álláspontja az üggyel kapcsolatban.
Másnap támogatta miniszterét Dominique de Villepin miniszterelnök is, emellett kritizálta Washington terrorizmus elleni stratégiáját is.

A külügyminiszter szavait illik komoly állásfoglalásnak venni, hiszen a libanoni buliba Olaszországgal karöltve épp csak belépő és saját mozlimjaival időnként kemény utcai csatákat vívó //s csendesen ugyan, de nap mint nap megütköző: tessék csak megnézni, hogy egy átlagos „békebeli” napon hány autót és kukát gyújtanak fel vagy törnek össze Franciaország városaiban...// ország próbál pozitív képet mutatni magáról a mozlim világ felé. S mint ahogy említettem már, Franciaország komolyan tart attól, hogy Izrael és az USA nekiesik Iránnak. S ez véleménye szerint tovább bonyolítaná az amúgy sem egyszerű közel-keleti helyzetet, súlyosan veszélyeztetve Franciaország és egész Európa érdekeit és biztonságát, nem csupán a régióban, de magában az EU-ban is. Ennek megfelelően, bár Párizs is aggódik a teheráni atomfegyverkezési program miatt //nem véletlenül: Európa, s így Párizs is gyakorlatilag teljesen védtelen egy esetleges iráni közepes hatótávolságú rakéta támadása ellen//, de továbbra is azt vallja, hogy a tárgyalás az egyedüli üdvözítő út.

Federico Bordonaro véleménye szerint három évvel a belga-francia-német vezetésű //s kicsiny hazánkat az új, a jó Európa öbleibe kergető// hirig után újra hasonló jelek mutatkoznak. S ez bezony nem tesz jót a transzatlanti kapcsolatoknak. Meg az amúgy sem felhőtlen francia-amerikai kapcsolatoknak: ugye mindenki emlékezik még a hidegháború alatti kapcsolat egyes érdekes csavarjaira? Akkor persze azért könnyebb volt egyetértésre, vagy legalábbis kompromisszumra jutni, hiszen volt egy közös ellenség: a Nagy Gonosz Szovjetunió.A SZU összeomlása után viszont tovább hűvösödött a viszony: a stratégiai együttműködés ugyan továbbra is fontos maradt, de már nem központi kérdésként. Jegyzem meg halkan, a francia gloire újjáélesztésének kísérletébe, az alanyi jogon képzelt nagyhatalmi státusz kiépítésében pedig egyenesen kapóra jön egy kis ellentét-felmutatás az amerikaiakkal. Pláne úgy, ha Franciaország nem is annyira titkoltan az EU vezető szerepére tör, mind kül-, mind biztonságpolitikailag. S ha Franciaország nagyhatalom, akkor az EU egyenesen a világ másik pólusa, s ez a pólus bizony perpill az USA-val szemben definiálható a legkönnyebben. Nem véletlenül: ugye, Kínával szemben nem lehet, mert akkor oda a virágzó piac, a mozlim világgal nem lehet, mert az tűzoltóautós-rohamrendőrös jamboree-k képét vetíti a nem túl távoli horizontra, Afrika meg senkit nem érdekel Európában. Az oroszokkal sem érdemes ilyet játszani, mert akkor fázni fognak a párizsi és berlini nyugdíjasok. Az meg kormányváltást jelent.
Az USA ugyanakkor divatos ellenfél, úgyis mindenki utálja, messze is van, sokat is tűr, meg különben is, túl gazdag, túl fejlett és túl sok fegyvere és technológiája van.
A francia kormány ráadásul ez ügyben aránylag stabil és egységes hazai háttértámogatásra számíthat: a jobb- és baloldal, kevés kivételtől eltekintve az értelmiség és az elit nagy része is úgy gondolja: Párizs továbbra is az USA szövetségese marad, de nem lesz olyan ölebe, mint sokan Nagy-Britanniát tartják annak. Ennek megfelelően távol marad minden olyan katonai művelettől, ahol Franciaország alávetett szerepet kap csupán //itt azért két közbeszúrás: 1., ughye arról nem szokás beszélni, milyen műveletekben vesz részt Franciaország a volt afrikai gyarmatain és azok környékén; 2., azért a libanoni, olaszok által vezetett akció azért legnagyobb jóindulattal is mellérendelt: node vakok között félszemű a király...//.

A kulturális különbségtétel is azonnal kommunikálható: az angolszász vagy még inkább angol-amerikai kultúrához képest Franciaország más. Hogy ez jobb vagy rosszabb, arról persze már lehet vitatkozni //gondolok itt az igencsak felemás protekcionizmusra, a néha hisztérikusságig fokozódó Amerika-ellenességre, lásd Danone-ügy...//.
A kulturális másság hangoztatása azonban néha kap egy kis gellert: azonban néha kap egy kis a régóta nem túl aktív //és akkor még finoman fogalmaztam: ki látta utoljára élve?// francia elnök, Jacques Chirac egyik kedvenc toposza a túl individualista amerikai és brit szociális modell. Ennek lenne ellentéte ugye az európai út. Liberál-kapitalizmus és globalizáció helyett szociáldemokratikus hagyományok és jóléti állam. Itt sajnos szóvá kell tenni: bár tagadhatatlan, hogy az Egyesült Államokban vannak irgalmatlan szegénységben élő rétegek, de azt ne felejtsük el: az európai szociális háló már régen nem úgy működik, amiről Chirac beszél. S hogy egyre inkább nem működik, annak ezernyi jele van: tessék csak megkérdezni mondjuk a német pénzügyminisztert, mekkora öröm a hagyományos jóléti állam maradványait mentegetni. Egyszerű: ha nincs pénz, nincs miből fenntartani a szociális hálót. Márpedig az európai gazdaság, finoman szólva is, mostanában kissé döcögős. Szóval a mi utunk sem aranyból van és nagyon nem látni, végül hová fog vinni. Csak azt látni, hogy egynémely ázsiai feltörekvők dübörögnek előre, míg az öreg és kényelmes Európa nem igazán szeretne versenytempót felvenni. Elszokott tőle.
Párizs azt sem felejti el, hogy az Egyesült Államok nemes egyszerűséggel kihúzta magát a Nemzetközi Büntetőbíróság hatásköre alól, s tette ezt teljes nyilvánosság mellett.

Franciaország véleménye szerint az iszlám terrorizmus ellen legjobb egy megfelelő nyugati-mozlim párbeszéd kialakításával és politikai megegyezésekkel lehet és kell küzdeni. A közel-keleti rezsimek és államok ellen viselt háborúk kontraproduktívnak bizonyultak: csak azt nem árulja el itt a szerző, hogy hol sikerült _nem_ kontraproduktív tárgyalásokat folytatni a két félnek. A kudarcba fulladt béketárgyalásokkal, megegyezésekkel, szerződésekkel nagyjából Eufráteszt lehetne rekeszteni. Az iráni aktákból is kitelne egy szajnai gyaloghíd alapozása...
S vesse rám a T. Olvasó a csúsztatás vádjával pácolt követ: Theo Van Gogh is meg akarta beszélni a dolgot, ott, az amszterdami utca kövén. Már ameddig el nem vágták a torkát.

A tárgyalások preferálása egyértelmű az iráni esetben is: a francia megoldás szerint nincs más út, mintsem a multilateralizmuson alapuló tárgyalássorozat, a diplomácia teljes fegyvertárát bevetve //ez Chamberlain-nek is majdnem bejött...//, az Európai Unió tárgyalási pozícióinak további erősítése //hehehe...//, mindeközben még szorosabb együttműködést kialakítva az ügyben Moszkvával és Pekinggel, s egyben egy jövendő több pólusú világrend alapjait is megvetve.
Ennek kapcsán megjegyzendő, hogy egyrészt Oroszország az iraki atomprogram egyik, ha nem a legfőbb beszállítója, mellesleg fegyverbeszállítóként is nagyra becsült Iránban. Ráadásul ha nagyon akarom, akkor az orosz nagyhatalmi nyomulás egyik régi-új területének lehet felfogni Iránt.
Peking pedig végtelen energiaéhségében Irán egyik legnagyobb, több száz milliárd dolláros gázüzletet kötő partnerének számít. Nomármost felettébb valószínűtlen, hogy az említett kötődésekkel és nem mellesleg állandó és vétójoggal járó ENSZ BT-tagsággal rendelkező országok Amerika és Izrael kérésére akárcsak diplomáciai satuba szorítanák Iránt.

Franciaország és Oroszország viszonya mind védelmi, mind gazdasági színtéren gyümölcsöző. Feltűnő volt, hogy Párizs nem volt igazán ideges a téli földgáz-hacacáré idején. Az orosz Vneshtorgbank augusztusi bevásárlása, mely közel öt százalékos tulajdonrészt jelent az EU ékkövének tartott, az európai védelmi piac ernyőszervezetének számító EADS-ben pedig csak egy újabb, nem is apró jele a kiváló kapcsolatoknak.
Ha jobban utánagondolunk, akkor sem Franciaországnak, sem az EU-nak, reálisan értékelve a dolgokat, nincs más területe az offenzívára vagy egyáltalán a próbálkozásra, mint a diplomácia. Mint Füzes Oszkár keddi publicisztikájában olvasható, az EU immáron nem csak az amerikai haditechnikától és védelmi fejlesztésektől került fényévnyi távolságra //szabadjon emlékeztetnem a T. Olvasót az Airbus A400M-projektre: pedig ez egy aránylag egyszerű fejlesztés, semmi extra nincs benne...//, de immáron egyszerűen nincs mozgósítható, távolban is bevethető hadereje. A katonai elrettentés vagy legalább a hagyományos ütőerő, mint potenciális fenyegetés bevetése élénk kacajt csal Tripolitól Teheránig minden érintett ajkára. Az erőkihelyezés, az oly sokat emlegetett „force projection” pedig egyelőre aktákban létezik csupán: igaz, ezekkel legalább közelharcban nagyot lehet ütni.
Párizsnak csak akkor osztanak lapot a közel-keleti játszmában, ha van mit letennie az asztalra.

S ez csupán a diplomácia, a közvetítői szerep lehet. A francia közvélemény és politikai elit szinte egyöntetű véleménye szerint az iraki háború bebizonyította a „héják útjának” működésképtelenségét. Az olasz-francia libanoni vezető szerep már az új, a tárgyalásokon főszerepre készülő, a nyugati irányvonalat megszabni készülő Franciaország jele. Ebben csendesen támogatja őket az ügyben az átlagosnál azért jóval óvatosabb és halkabb amerikai külügyi vezetés. A dolog alapvetően érdekes és akár működőképes fejlemény lehet. Egészen az első, az iráni és/vagy szíriai légvédelmi lokátorállomásra kilőtt amerikai és/vagy izraeli rakétáig. Ha felerősödnek az előbb említett két országban a keménykezű, megelőző katonai csapást szükségesnek tartó erők lépnek ismét előre, megakadályozhatatlannak tartva az iráni atombomba-fejlesztést, akkor a francia kezdeményezésnek csúnya vége leend. Márpedig azt azért nem, hiszem, hogy Izrael, amely a mai napig a legerősebb légierővel rendelkezik 10000 kilométeres körzetben, megvárja, míg feltöltik a basheri erőművet a dúsított uránt tartalmazó kazettákkal.
S ezt a franciák is nagyon jól tudják...

2 Comments:

Anonymous T. úr said...

Trau bátyám. Azt hiszem, azt most már bátran állíthatjuk, hogy Irak egy jelentős részének nem lett attól jobb, hogy odamentek az amerikaiak. Azt is lehet tudni, hogy az az amerikai vád, hogy "de nekik tömegpusztító fegyvereik vannak", nem okvetlenül szentírás, akkor sem, ha vezető politikus adja elő. Azt is lehet tudni, hogy a "Gonosz Tengelyének" közepe és keleti vége (Irán és Észak-Korea) között az USA egyik fő szövetségese, Pakisztán a tengelykapcsoló, gondolunk itt az atomtitkokkal a batyuban lófráló Dr. Abdul Qadeer kánra. Mely Pkaisztánban bújkál a rettegett al kaida rettegett vezére, stb.

Az USA bármit csinál, nem lesz jobb a helyzet. De, hogy hogy nem, európai cégek helyett amerikai cégek veszik át az üzlet irányítását. Most ennek szurkoljon az EU? Vagy vegyék be azt a smoncát, hogy az usát valaha érdekelte a demokrácia terjesztése, Pinochettel, sandinistákkal, szaddammal, perzsa sahhal együtt? Nem, az EU ennek nem szurkol.

1:44 de.

 
Anonymous Névtelen said...

"De, hogy hogy nem, európai cégek helyett amerikai cégek veszik át az üzlet irányítását. ... Nem, az EU ennek nem szurkol. "

Szerintem kiemeltem a dolog lényegét.

Üdv!
asd

9:57 du.

 

Megjegyzés küldése

<< Home