Repülés, haditechnika, geopolitika, hülyeségeken csámcsogás. Mint a bazárban. :)

vasárnap, szeptember 17, 2006

Költözde

Mindenféle költözködés előtt állok: de van, ami már megtörtént.

Kedveskéim!

Ezennel jelentem, hogy a blog elköltözött. Áttettem magam a hirszerzo.hu-ra.

Hogy miért? Egyrészt az ottani társaság még inkább megfelelőnek tűni (többen is külpollal foglalkoznak, másrészt mert meghívtak.

A design egy fokkal kevésbé szörnyű, mint itt, de a tartalom csak javulni fog.

Szóval mindenkit várok az új helyen, a Kilátás a karosszékből nevet kapott blogomon.

szerda, szeptember 13, 2006

Videodélután

Süti-ropi-kóla-chips, egy nagy kupac videofilmet volt szerencsém összekeresni, természetesen 9-11 ügyben.
Elsőként tekintsük meg a CNN 2001.09.11-i adásának fontos részeit: a CNN weblapján keresztül elérhetővé tette, majd Allahpundit és a YouTube.com segítségével bármikor megnézhetővé vált a dokumentum.

A horror folytatódik: eddig nem látott, amatőr felvétel az égő WTC-ről, melyet egy, a tornyoktól 30 méterre lakó ausztrál pár készített. Figyelem! A filmen öngyilkos ugrások és vér láthatóak! A média ezeket a felvételeket nem merte adásba tenni: kegyeletből, félelemből? Pedig _ez_ történt akkor és nem közel 3000 ember valamely absztrakt köddé válása.

S végül egy figyelemre méltó összeállítás a már jól ismert MEMRI.org munkatársaitól. A film eredeti, arab és fárszi nyelvű újságcikkekkel, sugárzott TV-adásokkal azt vizsgálja, hogy milyen a visszhangja a 9-11-nek az arab világban. Eléggé mellbevágó film. Többek között megtudtuk, hogy 30 millió amerikai állampolgár hagyta ott a kereszténységet s „vette fel a zsidó hitet”.
Jah és mindenről a nemzetközi cionisták összeesküvése tehet.

Egy bonyolult keringő

Nem egyszerű a táncrend, ha a parketten Irán, Európa és az Egyesült államok ropja, a fal mellett pedig Libanon a gardedám. Erre próbál rámutatni Federico Bordonaro is, aki szerint újabb transzatlanti törés várható az Iránnal kapcsolatos ügyek miatt.
Az alaphelyzet, nem kevés sarkítással, de könnyen leírható: az Egyesült Államok, Izraellel karöltve konkrét veszélyforrást lát az iráni nukleáris program miatt, melyet akár katonai erővel is, de meg kell oldani. Európa viszont a „beszéljük meg, gyerekek” elvét követi, azaz kizárólag a békés, tárgyalásos úton történő diplomáciai megoldást tudja elképzelni.

Az eddig sem túl egyszerű folyamatokba a libanoni helyzet vitt új csavart. Ennek konkrét eredménye az európai országok egynémelyikének nyakig merülése a közel-keleti katyvaszban. Ennek számos kihatása és oldalága is van, de erről majd később, folyamatában.

Abban nagyjából konszenzus van, hogy Irán kifejezetten jól jött ki a legutóbbi libanoni háborúból. Az előretolt hadseregként működő, gazdag apanázsból építkező Hezbollah, akárhogy nézzük, igen alapos leckét adott Izraelnek. A foglyul ejtett katonák foglyok, az ENSZ BT 1701-es határozatának erre vonatkozó szakaszait mindenki elfelejtette, szépen csendben.

A háború, legalábbis a mi szempontunkból, egy igen érdekes színt vitt az amúgy is sokszínű palettára: az EU tagállamainak aktív, katonai részvételét a Közel-Kelet tűzfészkében. Az ide bekerült országok, így a legnagyobb szájú, de végül már-már kicsinyesen szűkmarkúan teljesítő Franciaország meglehetősen forró lábosba került: a múlt miatt is ezernyi szállal kötődik Libanonhoz, ugyanakkor kényelmetlen közelségben van Irán is. Az az Irán, amely, s ezt ne felejtsük el, az összes létező diplomáciai trükköt beveti az időhúzás végett: a sokéves tapasztalat szerint a nukleáris ügyekben az iráni tárgyalódelegáció akkor nem hazudik, ha nem csak nem beszél, de nem is ír.
Washington ezt érthető okokból rosszallja, Európa meg szintén érthető okokból rosszallja a rosszallást. Más sem hiányzik Franciaországnak például, mintsem egy amerikai-izraeli közös légi hadjárat!

A francia külügyminiszter, Philippe Douste-Blazy szeptember hatodikai nyilatkozata szinte minden diplomáciai sallangtól mentes: Párizs „nem tud elfogadni egy civilizációk közötti háborút” a nyugati kultúrkör és a mozlim világ között //Rendben van, de erről ugye azért szóltak a másik oldalra is? Csak úgy a biztonság kedvéért kérdeztem...//. A nyilatkozat nem volt előzmény nélkül való: George W. Bush amerikai elnök nem sokkal előtte az Al-Kaidával összevethetően veszélyes rezsimnek nevezte Iránt.
Douste-Blazy, minden bizonnyal szintén a már említett amerikai elnökre célozva hozzátette, hogy „egy adott országban vagy kontinensen nem a nyugatiak határozzák meg, mi a jó és mi a gonosz”. Ez eléggé egyértelműen utal a híres-neves „gonosz tengelye”-meghatározásra, melynek Irán, hogy úgy mondjam, minimum a közepe.
Párizs ennél egyértelműbben már nem is adhatná a világ tudomására, hogy mélységesen nem ért egyet a Bush-adminisztráció politikai és stratégiai irányvonalával, már ami az iráni kérdést illeti. Az európai politikusok jelentős része, így a francia külügyérek is aképp vélik, hogy Washington a problémát a huntigtoni „civilizációk összecsapása”-szemüveggel közelítik meg.
Párizs ugyanakkor szeretné tovább vinni és kiszélesíteni a diplomáciai offenzívát Iránnal szemben //ami, jegyezzük meg, idáig gyakorlatilag az égegyadta világon semmilyen eredményt nem hozott, azon kívül, hogy a NAÜ, az ENSZ és minden más tárgyalódelegációval feltörölték a tárgyalót, kétszer, oda-vissza//.
A lényeges pontok: a tárgyalások folytatása úgy, hogy egyrészt ne bántódjon meg Mahmoud Ahmadinejad iráni elnök, másrészt ne fenyegessék a kormányát sem. Mindezt annak ellenére tartja fontosnak Párizs, hogy még saját bevallása szerint is „nem kielégítő” Teherán jelenlegi álláspontja az üggyel kapcsolatban.
Másnap támogatta miniszterét Dominique de Villepin miniszterelnök is, emellett kritizálta Washington terrorizmus elleni stratégiáját is.

A külügyminiszter szavait illik komoly állásfoglalásnak venni, hiszen a libanoni buliba Olaszországgal karöltve épp csak belépő és saját mozlimjaival időnként kemény utcai csatákat vívó //s csendesen ugyan, de nap mint nap megütköző: tessék csak megnézni, hogy egy átlagos „békebeli” napon hány autót és kukát gyújtanak fel vagy törnek össze Franciaország városaiban...// ország próbál pozitív képet mutatni magáról a mozlim világ felé. S mint ahogy említettem már, Franciaország komolyan tart attól, hogy Izrael és az USA nekiesik Iránnak. S ez véleménye szerint tovább bonyolítaná az amúgy sem egyszerű közel-keleti helyzetet, súlyosan veszélyeztetve Franciaország és egész Európa érdekeit és biztonságát, nem csupán a régióban, de magában az EU-ban is. Ennek megfelelően, bár Párizs is aggódik a teheráni atomfegyverkezési program miatt //nem véletlenül: Európa, s így Párizs is gyakorlatilag teljesen védtelen egy esetleges iráni közepes hatótávolságú rakéta támadása ellen//, de továbbra is azt vallja, hogy a tárgyalás az egyedüli üdvözítő út.

Federico Bordonaro véleménye szerint három évvel a belga-francia-német vezetésű //s kicsiny hazánkat az új, a jó Európa öbleibe kergető// hirig után újra hasonló jelek mutatkoznak. S ez bezony nem tesz jót a transzatlanti kapcsolatoknak. Meg az amúgy sem felhőtlen francia-amerikai kapcsolatoknak: ugye mindenki emlékezik még a hidegháború alatti kapcsolat egyes érdekes csavarjaira? Akkor persze azért könnyebb volt egyetértésre, vagy legalábbis kompromisszumra jutni, hiszen volt egy közös ellenség: a Nagy Gonosz Szovjetunió.A SZU összeomlása után viszont tovább hűvösödött a viszony: a stratégiai együttműködés ugyan továbbra is fontos maradt, de már nem központi kérdésként. Jegyzem meg halkan, a francia gloire újjáélesztésének kísérletébe, az alanyi jogon képzelt nagyhatalmi státusz kiépítésében pedig egyenesen kapóra jön egy kis ellentét-felmutatás az amerikaiakkal. Pláne úgy, ha Franciaország nem is annyira titkoltan az EU vezető szerepére tör, mind kül-, mind biztonságpolitikailag. S ha Franciaország nagyhatalom, akkor az EU egyenesen a világ másik pólusa, s ez a pólus bizony perpill az USA-val szemben definiálható a legkönnyebben. Nem véletlenül: ugye, Kínával szemben nem lehet, mert akkor oda a virágzó piac, a mozlim világgal nem lehet, mert az tűzoltóautós-rohamrendőrös jamboree-k képét vetíti a nem túl távoli horizontra, Afrika meg senkit nem érdekel Európában. Az oroszokkal sem érdemes ilyet játszani, mert akkor fázni fognak a párizsi és berlini nyugdíjasok. Az meg kormányváltást jelent.
Az USA ugyanakkor divatos ellenfél, úgyis mindenki utálja, messze is van, sokat is tűr, meg különben is, túl gazdag, túl fejlett és túl sok fegyvere és technológiája van.
A francia kormány ráadásul ez ügyben aránylag stabil és egységes hazai háttértámogatásra számíthat: a jobb- és baloldal, kevés kivételtől eltekintve az értelmiség és az elit nagy része is úgy gondolja: Párizs továbbra is az USA szövetségese marad, de nem lesz olyan ölebe, mint sokan Nagy-Britanniát tartják annak. Ennek megfelelően távol marad minden olyan katonai művelettől, ahol Franciaország alávetett szerepet kap csupán //itt azért két közbeszúrás: 1., ughye arról nem szokás beszélni, milyen műveletekben vesz részt Franciaország a volt afrikai gyarmatain és azok környékén; 2., azért a libanoni, olaszok által vezetett akció azért legnagyobb jóindulattal is mellérendelt: node vakok között félszemű a király...//.

A kulturális különbségtétel is azonnal kommunikálható: az angolszász vagy még inkább angol-amerikai kultúrához képest Franciaország más. Hogy ez jobb vagy rosszabb, arról persze már lehet vitatkozni //gondolok itt az igencsak felemás protekcionizmusra, a néha hisztérikusságig fokozódó Amerika-ellenességre, lásd Danone-ügy...//.
A kulturális másság hangoztatása azonban néha kap egy kis gellert: azonban néha kap egy kis a régóta nem túl aktív //és akkor még finoman fogalmaztam: ki látta utoljára élve?// francia elnök, Jacques Chirac egyik kedvenc toposza a túl individualista amerikai és brit szociális modell. Ennek lenne ellentéte ugye az európai út. Liberál-kapitalizmus és globalizáció helyett szociáldemokratikus hagyományok és jóléti állam. Itt sajnos szóvá kell tenni: bár tagadhatatlan, hogy az Egyesült Államokban vannak irgalmatlan szegénységben élő rétegek, de azt ne felejtsük el: az európai szociális háló már régen nem úgy működik, amiről Chirac beszél. S hogy egyre inkább nem működik, annak ezernyi jele van: tessék csak megkérdezni mondjuk a német pénzügyminisztert, mekkora öröm a hagyományos jóléti állam maradványait mentegetni. Egyszerű: ha nincs pénz, nincs miből fenntartani a szociális hálót. Márpedig az európai gazdaság, finoman szólva is, mostanában kissé döcögős. Szóval a mi utunk sem aranyból van és nagyon nem látni, végül hová fog vinni. Csak azt látni, hogy egynémely ázsiai feltörekvők dübörögnek előre, míg az öreg és kényelmes Európa nem igazán szeretne versenytempót felvenni. Elszokott tőle.
Párizs azt sem felejti el, hogy az Egyesült Államok nemes egyszerűséggel kihúzta magát a Nemzetközi Büntetőbíróság hatásköre alól, s tette ezt teljes nyilvánosság mellett.

Franciaország véleménye szerint az iszlám terrorizmus ellen legjobb egy megfelelő nyugati-mozlim párbeszéd kialakításával és politikai megegyezésekkel lehet és kell küzdeni. A közel-keleti rezsimek és államok ellen viselt háborúk kontraproduktívnak bizonyultak: csak azt nem árulja el itt a szerző, hogy hol sikerült _nem_ kontraproduktív tárgyalásokat folytatni a két félnek. A kudarcba fulladt béketárgyalásokkal, megegyezésekkel, szerződésekkel nagyjából Eufráteszt lehetne rekeszteni. Az iráni aktákból is kitelne egy szajnai gyaloghíd alapozása...
S vesse rám a T. Olvasó a csúsztatás vádjával pácolt követ: Theo Van Gogh is meg akarta beszélni a dolgot, ott, az amszterdami utca kövén. Már ameddig el nem vágták a torkát.

A tárgyalások preferálása egyértelmű az iráni esetben is: a francia megoldás szerint nincs más út, mintsem a multilateralizmuson alapuló tárgyalássorozat, a diplomácia teljes fegyvertárát bevetve //ez Chamberlain-nek is majdnem bejött...//, az Európai Unió tárgyalási pozícióinak további erősítése //hehehe...//, mindeközben még szorosabb együttműködést kialakítva az ügyben Moszkvával és Pekinggel, s egyben egy jövendő több pólusú világrend alapjait is megvetve.
Ennek kapcsán megjegyzendő, hogy egyrészt Oroszország az iraki atomprogram egyik, ha nem a legfőbb beszállítója, mellesleg fegyverbeszállítóként is nagyra becsült Iránban. Ráadásul ha nagyon akarom, akkor az orosz nagyhatalmi nyomulás egyik régi-új területének lehet felfogni Iránt.
Peking pedig végtelen energiaéhségében Irán egyik legnagyobb, több száz milliárd dolláros gázüzletet kötő partnerének számít. Nomármost felettébb valószínűtlen, hogy az említett kötődésekkel és nem mellesleg állandó és vétójoggal járó ENSZ BT-tagsággal rendelkező országok Amerika és Izrael kérésére akárcsak diplomáciai satuba szorítanák Iránt.

Franciaország és Oroszország viszonya mind védelmi, mind gazdasági színtéren gyümölcsöző. Feltűnő volt, hogy Párizs nem volt igazán ideges a téli földgáz-hacacáré idején. Az orosz Vneshtorgbank augusztusi bevásárlása, mely közel öt százalékos tulajdonrészt jelent az EU ékkövének tartott, az európai védelmi piac ernyőszervezetének számító EADS-ben pedig csak egy újabb, nem is apró jele a kiváló kapcsolatoknak.
Ha jobban utánagondolunk, akkor sem Franciaországnak, sem az EU-nak, reálisan értékelve a dolgokat, nincs más területe az offenzívára vagy egyáltalán a próbálkozásra, mint a diplomácia. Mint Füzes Oszkár keddi publicisztikájában olvasható, az EU immáron nem csak az amerikai haditechnikától és védelmi fejlesztésektől került fényévnyi távolságra //szabadjon emlékeztetnem a T. Olvasót az Airbus A400M-projektre: pedig ez egy aránylag egyszerű fejlesztés, semmi extra nincs benne...//, de immáron egyszerűen nincs mozgósítható, távolban is bevethető hadereje. A katonai elrettentés vagy legalább a hagyományos ütőerő, mint potenciális fenyegetés bevetése élénk kacajt csal Tripolitól Teheránig minden érintett ajkára. Az erőkihelyezés, az oly sokat emlegetett „force projection” pedig egyelőre aktákban létezik csupán: igaz, ezekkel legalább közelharcban nagyot lehet ütni.
Párizsnak csak akkor osztanak lapot a közel-keleti játszmában, ha van mit letennie az asztalra.

S ez csupán a diplomácia, a közvetítői szerep lehet. A francia közvélemény és politikai elit szinte egyöntetű véleménye szerint az iraki háború bebizonyította a „héják útjának” működésképtelenségét. Az olasz-francia libanoni vezető szerep már az új, a tárgyalásokon főszerepre készülő, a nyugati irányvonalat megszabni készülő Franciaország jele. Ebben csendesen támogatja őket az ügyben az átlagosnál azért jóval óvatosabb és halkabb amerikai külügyi vezetés. A dolog alapvetően érdekes és akár működőképes fejlemény lehet. Egészen az első, az iráni és/vagy szíriai légvédelmi lokátorállomásra kilőtt amerikai és/vagy izraeli rakétáig. Ha felerősödnek az előbb említett két országban a keménykezű, megelőző katonai csapást szükségesnek tartó erők lépnek ismét előre, megakadályozhatatlannak tartva az iráni atombomba-fejlesztést, akkor a francia kezdeményezésnek csúnya vége leend. Márpedig azt azért nem, hiszem, hogy Izrael, amely a mai napig a legerősebb légierővel rendelkezik 10000 kilométeres körzetben, megvárja, míg feltöltik a basheri erőművet a dúsított uránt tartalmazó kazettákkal.
S ezt a franciák is nagyon jól tudják...

kedd, szeptember 12, 2006

Repülős hírek, #101

Ismét repülhetnek a brit Nimrodok: a repülési tilalom feloldására azután került sor, hogy átvizsgálták a RAF teljes Nimrod MR2-es flottáját. Mint ismeretes, szeptember 2-án, helyi idő szerint 11.00 körül a 120. század által üzemeltetett XV230-as oldalszámú MR2-es zuhant le 20 kilométerre nyugatra Kandahár repülőterétől, 14 halottat követelve. A gép egyébként a RAF flottájának legidősebb, még üzemben lévő Nimrodja volt.
A gép a RAF jelentése szerint közepes és nagy magasságban repült, amikor egy légiutántöltést követően technikai problémát jelzett – a feltevések szerint tűzről volt szó.
A katasztrófa helyszínét az Amerikai Légierő biztosította, General Atomics MQ-1 Predator pilóta nélküli repülőgépekkel és Sikorsky HH-60G Pave Hawk harci kutató-mentő helikopterekkel.-
A gép a szövetségesek kandahári offenzíváját segítette a fedélzeten lévő elektrooptikai és infravörös felderítőeszközökkel.

Szeptember 11-én lezuhant a Török Légierő egyik F-16 Falconja az északnyugati Canakkale tartomány területén. A pilóta, Ozgur Alagoz főhadnagy sikeresen katapultált és túlélte a katasztrófát, majd Balikesir támaszpontjára szállították egy helikopterrel.
A repülőgép Evciler település mellett, hegyvidéki területen zuhant le, a tartomány Bayramiç kerületében, helyi idő szerint 13:00 körül. Az első jelentések szerint hajtóműhiba okozhatta a gép elvesztését.

Lezuhant egy orosz helikopter is szeptember 11-én. A Mi-8 vagy Mi-17-es fedélzetén 12 utas (javarészt tábornokok és más főtisztek), illetve 3 főnyi személyzet tartózkodott. A gép Vlagyikavkaztól nem messze, a Kaukázusban zuhant le. Az első hírek szerint öten élték túl a katasztrófát.

Az Isttimes News Network tudósítása szerimt korántsem nevezhető sikertörténetnek az indiai MiG-21 Bison-projekt. A hírügynökség adatai szerint a 113 átalakított és modernizált gépnek csupán egyharmada repülőképes egyszerre: a maradék alkatrész- és karbantartáshiány miatt a földön vesztegel. Ez igencsak nagy probléma, hiszen a típusnak elméletileg 2020-ig lenne szerepe az Indiai Légierő kötelékeiben. Megjegyzendő, hogy a 2001-es gyártásbeindítás óta már három Bison esett le.
Az IAF szerint a helyzet egy kicsit jobb: 55-60 százalékos a hadrafoghatóság. A dolog különösen azért kínos, mert a legnagyobb rivális, Pakisztán éppen mostanában kap új és használt F-16C/D Falcon vadászbombázókat, illetve megkezdődik a közös pakisztáni-kínai JF-17 Thunder sorozatgyártása is. A sajtóhírek szerint nem csupán a Bisonok bizonyulnak betegnek: az IAF a Hindustan Aeronautics-hoz fordult, hogy ugyanmár, csináljanak valamit a mintegy 90, helyi gyártású Jaguar támadó repülőgéppel, hogy használni is lehessen őket. Hasonló problémákkal néz szembe a 100 gépes MiG-27ML-flotta is.
S a dolog végén még egy apró probléma: az éppen a MiG-21-eseket felváltani szándékozó, saját fejlesztésű Tejas könnyű harci repülőgép is sok-sok évre van még a rendszeresítéstől.

Bagramban járt egy érdekes madár: a NASA veterán, N298NA lajstromszámú WB-57-ese (amerikanizált Canberra) került lencsevégre az afganisztáni repülőtér hangárjában. S hogy mit keresett pont itt az öreg masina? A gép arról ismert, hogy a Northrop Grumman és a Légierő ezen a gépen teszteli a Battlefield Airborne Communication Node (BACN) projektet. Azaz a gép egyfajta égi átjátszóállomásként funkcionál a hadműveleti zóna felett. Valószínűleg „élesben” is tesztelik a rendszert, azért járt a több szempontból is „forró” helyszínen.




Megsemmisítik az Amerikai Légierő teljes T-3A Firefly-flottáját. A 110 darab, a brit Slingsby által gyártott repülőgép kivégzésére azután kerül sor, hogy a típust alig négy éves pályafutás után végleg kivonták a hadrendből. A kétüléses, egy hajtóműves, légcsavaros kiképző repülőgép 1993-ban váltotta fel a T-41-eseket, de 1997-ben már leállították a típus repüléseit, miután három katasztrófában összesen 3 oktató és 3 növendék veszítette életét. A típust most végül teljesen kivonják – talán nem véletlenül.
A gépekért a bontást végző TOTALL Metal Recycling csupőn az ócskavas-értéket fizeti ki, plusz 12 ezer dollár szállítási díjat az Edwards Légitámaszponton lévő négy gépért.
A halálra ítélt gépek 106 példánya jelenleg a texasi Hondo Repülőtéren áll, ide kerül bontásra a négy további példány is. A gépeket szeptember 25-ig szét is bontják. A gépek civil lajstromjel alatti újbóli üzembe helyezése nem lett volna gazdaságos, mert a 9 éves tárolás alatt súlyosan károsodott a hajtómű, illetve a függőleges és a vízszintes vezérsík borítása. Ezek cseréje pedig összesen annyiba kerülne, hogy az megközelíti egy új repülőgép vételárát.
A Légierő amúgy 32 millió dollárt fizetett a 110 repülőgépért, majd további 10 millió dollárt költött a javítgatásokra //Tiszta Magyarország...//

S ha már szétbontás: így néz ki, amikor a bontógép markában egy F-16 Falcon egy törzskerete lóg. A kép többi része sem túl vidám...



Szeptember 8-án bezárt Keflavik: az utolsó amerikai katonák is elhagyták az egykor kulcsfontosságú támaszpontot és annak repülőterét. Keflavik elsősorban a szovjet tengeralattjárókra vadászó SOSUS-vonal egyik végeként és központjaként volt ismert, de emellett komoly P-3 Orion és F-4E Phantom II, majd F-15 Eagle csoportok is dolgoztak a szigetről.

Újabb értesülések szerint alaposan csökkentené a Légierő a megrendelésre kerülő F-35 Lightning II-esek (leánykori nevén JSF) számát. A fáma szerint most három századnyi (másképp egy ezrednyi), azaz 72 repülőgép megrendelésének eltörléséről lenne szó. Az ok: a típus példányonkénti árának rakétaszerű emelkedése.
A jól értesült források szerint a Légierő 2008-as pénzügyi évre szóló, de a beszerzéseket 2013-ig felvázoló költségvetési tervezete már ennek fényében került a védelmi minisztérium elé augusztus közepén.
Az eddigi hivatalos tervek szerint a Légierő, a Haditengerészet és a Tengerészgyalogság csaknem 2500 gépet vásárolna, míg a nyolc nemzetközi JSF-partner több mint 770 példányt venne meg. Darabonként 276 millió dollárért, teszem hozzá én.

Egyetértőleg

Azon ritka pillanatok egyikét éltem meg, hogy a reggeli kávézás mellett, a NOL egyik cikkét olvasván heves bólogatásba kezdtem. Füzes Oszkár „Valahol Eurisztánban” cikkének megállapításaival alapvetően egyetértek, csupán néhány apróbb, a helyhiány miatt kimaradt részletet tennék hozzá, csak az árnyalás végett.
A szerző a bevezetőben szerintem teljesen helyesen állapítja meg: Irak miatt Afganisztán a háttérbe szorult. Ennek azonban több oka is van: egyrészt a hírfogyasztási szokások, másrészt az EU-tagállamok belpolitikája, harmadrészt a gazdasági helyzet, negyedrészt meg az EU védelmi politikájának defektjei.

Elsőként a hírfogyasztási szokásokat emlegettem. Bizony, Kedves Olvasó, a jó hír nem hír. Az európai napilappiacon, ahol egymás torkát reszelgetik a hagyományos és a bulvárlapok, nehéz olvasót találni a „leánygimnáziumot építettek fel Kandahárban” vagy „Épül az első országút” jellegű hírekkel. Na de egy zaftos „Huszonheten haltak meg a bagdadi robbantásban”, esetleg a „Polgárháború szélén tántorog Irak” címlap máris sokat dob az eladási mutatókon. Ez van, az átlagpolgár bizony a vért, szenvedést és erőszakot keresi. Jóleső borzongással nyugtázza a távolinak hitt dolgokat, bajokat – pedig ha egy kicsit gondolkodna...
S ami nincs a címlapon, az nem érdekes, az meg sem történik, vagy ha mégis, senkit nem érdekel.

Tagállami belpolitika: hát igen, kérem szépen, Irak mellett mára Afganisztán is emblematikus hely lett. Egy ország, ahol a gaz, gonosz, cionista és keresztény idegen hadak elnyomják és gyilkolják az igazhitűeket. Nomármost az EU-tagállamok úgy félnek a saját mozlim kisebbségük radikalizálódásától, a belső feszültségek növekedésétől, mint az egyszeri mozlim a röfipöri-noki-koviubisali napi menütől. Ennek megfelelően próbálják a szőnyeg alá seperni az egész ügyet, hiszen nem merik azzal csesztetni a meglehetősen hangossá vált mozlim csoportokat, hogy további katonákat és felszereléseket küldenek Afganisztánba. Ezzel alapvetően egyetlen apró probléma van: az Afganisztánban történt tálibellenes amerikai műveleteket az EU teljes mellszélességgel támogatta. Ez egy olyan tény, amit az EU jobb köreiben illik elfeledni, de minimum nem feszegetni. Persze, konferenciák, gyűlések, donorestek, miegymás: csak katonát ne kelljen adni!

Gazdasági helyzet: itt Füzes kollega ismét a darászfészek közepébe lépett bele jól. Bizony, az EU szegény, mint a templom egyszeri egere: testét sokkal inkább a szociális helyzet miatti görcsök tekergetik //micsoda képzavar, Kedves Olvasó!//, mintsem holmi terepszín vagy esetünkben éppen homokszín, méregdrága cuccokra költene. Márpedig a hadviselés majdnem olyan drága, ha nem drágább, mint az egészségügy. S ha teszem azt, a Bundestag dönteni kénytelen: egy hadosztályt Afganisztánba, vagy 5 százalékos nyugdíjemelés, lehet találgatni, mi jön ki győztesen. A nyugdíjas választ, a nyugdíjas szervezetek hangosak és befolyásosak, Afganisztán meg messze van és különben is, öljék csak egymást a hülye arabok.

S ezzel együtt dől meg az EU „merjünk nagyot álmodni”-jellegű afganisztáni terve: nincs mivel hadművelni. Amikor a NATO-főtitkár 500 meg 2500 katonáért könyörög erősítésképp, az komolytalanná teszi az egész EU-s kötelezettségvállalást. Tessék meglátni: az EU-nak az arca ugyan nagy, de az ökle egészen pöttömnyi. Mivel a tagországok (élen hazánkkal) nemhogy növelnék, de (tisztelet a kivételnek) folyamatosan csökkentik a honvédelmi költségvetést, amikor a Galileo-projekt, az Airbus A400M és az Eurofighter egyértelmű jelét adja a nemzetállami érdekek nyomulását (nesze neked EU-s közösségépítés), addig alapvető katonapolitikai és stratégiai hiba melldöngetve kiállni, és elkunyerálni Afganisztánt az amerikaiaktól. Akik, teljesen természetesen, több okból is széles vigyorral az arcukon adták át a feladatok egy jelentős részét. Egyrészt, ugye, a felszabaduló alakulatokra égető szükség van más hadszíntereken. Másrészt az EU saját magáról állít ki olyan képet, amilyet: s az egészben a legszebb, hogy önként és dalolva. A legelvakultabb EU-hívő sem állíthatja azt, hogy akár az elrettentés, akár az erőskezű rendteremtés, akár a nemzetépítés feladatában korszakosat alkot az európai közösség az afganisztáni kopár sziklák között.

S itt elérkeztünk Füzes Oszkár mondanivalójának lényegéhez (amit szerény személyem is emlegetett már sokszor): Afganisztánban nem béke, hanem háború van. Folyamatosan. Ezt illene tudomásul venni és nem olyanokkal etetni a hazai közvéleményt, hogy katonáink egy békés tartomány újjáépítését fogják szervezni. Mintha cserkésztábor lenne. A tegnap nyilvánosságot kapott //és a HM kommunikációs részlege által tankönyvbe illően elbaltázott: komolyan hitték azt, hogy a XXI. században, az infokommunikáció korszakában, kiküldött tudósítók jelenlétében az esemény titokban maradhat?!?!?! S hogy a támadás bejelentése biztonsági veszélyeket hordoz? Kire, könyörgöm? Hány Népszabi-előfizetés lehet Afganisztánban? Mit lehet megtudni? Ne kamuzzunk: az eltitkolás elsősorban belpolitikai ügy, s itt meg is állnék...// rakétatámadás nem az utolsó ilyen lesz: az „új húst” éppen „bepróbálták” a helyiek. Fogják is még. Ha nem vágták át volna a hazai közvéleményt, akkor ez nem lenne szenzáció. Így az.

Szóval háború van. Ez pedig nem illik bele a „beszéljük meg” agendáját követő európai külpolitika és biztonságpolitika sodorvonalába. Nem illik háborúról beszélni. Pláne nem cselekedni. Csak éppen akkor nem kellett volna belemászni, támogatólag, és pláne nem elkérni a főszerepet, sokkal később. Az elsőt még megértem: a villámgyors amerikai hadisikerek nagyjából és egészéből kockázatmentessé tették az európai támogatást. A támadó jellegű hadműveletek a mai napig döntő többségében amerikai szárazföldi csapatokkal történik. Persze ma is dolgoznak francia Mirage 2000-esek és brit Harrierek is Afganisztán légterében, de lenn a földön, a porban, a sziklák között és az utcákon túlnyomórészt amerikaiak halnak meg. Velük nem kell elszámolni az EU-s választópolgároknak, akik hihetetlenül hiperérzékenyek a legkisebb veszteségre is.

S bizony ameddig az ország egész területét szilárdan nem ellenőrzi a szövetséges haderő, addig az ópium is marad. Mit marad: rekordtermés lesz mákgubóból. Az ópium adta bevételből pedig a távoli vidékek helyi hadurai gazdálkodnak, sok-sok fegyvert és embert beszerezve belőle. Ali, a helyi földműves számára sokkal élőbb hatalom az éjszaka vagy akár nyílt nappal érkező terrorbagázs-hadúrcsapat, mintsem a távoli bázisokról hetente egyszer LAV-3-asokkal átrobogó kanadai járőr. A helyőrségekből operáló taktika igazán már a franciáknak sem jött be Indokínában: itt miért lenne sikeres? Persze, megfelelő létszámú katona nélkül mást nem lehet tenni: és itt ismét visszakanyarodtunk a cikk alapmotívumához, az emberhiányhoz.

Bezony, a cikkben is emlegetett negyvenezer, távoli műveletekre több-kevesebb nehézséggel mozgatható, nem amerikai NATO-katona édeskevés. Édeskevés úgy, hogy légiszállításukról ráadásul sok esetben megint az amerikaiak gondoskodhatnak, s a légifedezet túlnyomó része is az USAF és a Marines repülőgépeire hárul. A felderítésről, a légi utántöltésről, az UAV-kről már nem is beszélve.

hétfő, szeptember 11, 2006

5 év

Először is, riszpekt annak a 343 new york-i tűzoltónak, akik a mentési munkálatokban veszítették életüket.




Az elmúlt öt esztendőben nem lett biztonságosabb a világ. Ezt ezen a napon számos, nagy ívű publicisztika hiányolja, elsöprő többséggel a töketlennek és minden egyéb jelzővel ellátott amerikai kormányzatnak s vezetőjének, George W. Bush elnöknek nyakába varrva ennek felelősségét. Mintha annyira természetes lenne, hogy egy ideológiai vezérlésű, alapvetően egymással laza kapcsolatban lévő, az összes válsággócban jelen lévő terrormozgalmat bárki (akár az EU) is képes lenne fél évtized alatt legyőzni.
Nah de inkább koncentráljunk az elmúlt öt esztendő haditechnikai, hadviselési eredményeire, fejlődéseire, újrafelfedezéseire. A teljesség igénye nélkül szeretnék megemlékezni néhány olyan dologról, amely talán kicsiny hazánkban nem kapott igazán nagy nyilvánosságot vagy hangsúlyt.

Közelítsünk a high-tech felől: bizony, kiderült, hogy néha nem a legmodernebb a legműködőképesebb. Emellett az is világossá vált, hogy az ősidők technológiája és a XXI. század hadviselése remekül kiegészíti egymást. Itt az afganisztáni háború hegyvidéki eseményeire gondolnék. Ugye nem kevéssé pikáns kép, amikor a különleges alakulatok katonái egy öszvér hátáról bányásszák le a GPS-vevővel felszerelt lézeres célmegjelölő készüléket, a titkosított műholdas telefon mellől? Bizony, bár több cég is fejleszt kis méretű aquad-okhoz hasonló vagy éppen 4 vagy még több lábú kis terepjáró eszközt, a jó öreg öszvér mindig kéznél volt.

A csúcstechnológia és persze a teljes légiuralom és az azonnal rendelkezésre álló légifedezet mellett a kevésbé szofisztikáltan kiképzett és felszerelt északi szövetséges afgán csapatok is sikerrel kergették el a tálibokat Afganisztánból. Ehhez, mint említettem, az amerikai és szövetséges légierő nyújtott óriási, mindent eldöntő segítséget. De nem szabad lebecsülni az „összekötő”, „kiképző” és egyéb feladatokat ellátó különleges alakulatok egységeit sem, akik az afgánok vezetését látták el. Érdekes tanulság: a csúcskiképzés és a tömeghadsereg eszméjének szerencsés vegyülete.

S még egy tapasztalat a csúcstechnika területéről: nem kiiktatható az emberi tévedés, hanyagság, butaság. Hiába a legpontosabb célmegjelölő eszköz, ha az azt kezelő katona tévedésből a saját lesállás koordinátáit küldi meg a légifedezetnek – a célpont adatai helyett. A B-52H Stratofortress fedélzetéről indított két JDAM nem gondolkodik, oda vezérli magát, ahová meghatározták. Szintén nem problémamentes a saját csapatok azonosítása sem: ez egy olyan terület, ahol a csatatéri kommunikációs hálózat nagy előrelépést jelenthet, elkerülve a „blue-on-blue” eseteket, azaz a saját erők megtámadását.

Maradjunk a szárazföldön: a városi harc körülményei között is elengedhetetlen a harckocsik alkalmazása. Bagdad és Falludzsa, de más iraki városok története is ezt igazolja. Nem volt igazuk azoknak, akik szerint a nehézharckocsi városi környezetben béna kacsa. Eltekintve a torony külső részére erősített benzines aggregátor problémájától, elmondható: az Abrams-család minden változata kiválóan teljesített Irakban. Visszatért egy régen nem alkalmazott lőszertípus is: a kartácslőszer. Ez szintén az iraki tapasztalatokból származik, hiszen egy utca elsődleges megtisztítására, nagyobb terrorista csoportok eliminálására kiválóan alkalmas es a régi-régi, nem igazán csúcstechnikának tekintett lőszertípus.

Ha már járművek: kiderült az is, hogy a HMMWW-család bizony nem alkalmas mindenre. Ennek ékes jele a különböző páncélozott könnyű járművek egész új generációjának megjelenése. Brit, dél-afrikai, izraeli és természetesen amerikai cégek tucatjai ontják az aknák és az improvizált pokolgépek ellen védett, elsősorban felderítő, konvojkísérő, járőröző és egyéb rendészeti feladatokra alkalmas 4x4-es vagy akár 6x6-os kerékképletű, a legmodernebb páncélzattal felszerelt járműveket. A korai ad-hoc, Vietnamból már jól ismert guntruck-okat, felfegyverzett és helyi szinten átalakított billenőplatós vagy sima platós teherautókat, kukáskocsikat (saját szememmel láttam egy 3 géppuskával felszerelt, konvojkísérő kukásautó fényképét!!!) lassan felváltják az erre sokkal inkább megfelelő járművek. A Magyar Honvédség vezetése, remélem, levonja az ebből származó tapasztalatokat és ennek megfelelően választja majd ki a jövendő gumikerekes eszközöket.

Minden előzetes várakozás ellenére nagyon sikeresen debütált Irakban a 8x8-as, BTR-kategóriába tartozó Stryker. A típust előzetesen sok kritika érte az elégtelennek tartott páncélzat, a gyenge fegyverzet (csapatszállító alapváltozata csupán egy 12,7 mm-es nehézgéppuskát hordoz) és a gumikerekes futómű-megoldás miatt. Nos, mielőtt t. Úr jelezném, én is tudom: az alkalmazott kiegészítő „madárkalicka”-páncélzatot az oroszok ötletelték még a II. világháború végén. A dolog most is bevált: a tucatszám lődözött RPG-7-esek ellen legalábbis korrekt védelmet nyújtott. Ismeretes olyan eset is, amikor a Strykerrel egy városban pontosan a földbe ásott pokolgép tetejére sikerült leparkolni. A harcjárművet a robbanás ugyan alaposan átrendezte, de a benn ülők, ha sérülésekkel is, de túlélték a támadást.

A gyalogsági harcmodor is bővelkedik az újra felfedezett elemekben. Ilyen a közvetlen, szakasszintű támogatás fontosságának újraértelmezése: már jelentpsen nagyobb számú könnyűgéppuska van egy-egy alakulatnál, mint 2001. előtt. Lőszer, még több lőszer és pót fegyvercsövek. A városi harc területén egyenesen ugrásszerű a fejlődés: ennek ékes iskolapéldájaként lehetne említeni a második falludzsai hadműveletet, amikor a több hónapos felkészülési időt kapott, a helyi környezetet kiválóan ismerő és hasznosító ellenséges erőket nagyon csúnyán és szisztematikusan verték szét az amerikai fegyveres erők. Ehhez, mint kiderült, már megint a véres és áldozatokkal járó szobáról-szobára harcmodor volt a kulcs, persze kellő támogatás mellett. A már sokat emlegetett közmondás a maga véres brutalitásában nyert beigazolás: városi harcban az a terület tekinthető ellenőrzöttnek, amin éppen áll a katona. A légierő, mint ismét bebizonyosodott, csak egy nagyon fontos, de nem főszereplője a városi területen vívott hadműveleteknek.

S ha már emlegettük a Légierőt: itt is volt új a nap alatt. Ennek finom példája a járőröző, bombarobbantás utáni helyszíni felderítést végző F-15E Strike Eagle bevetések. A készenlétben lévő gép néhány perc alatt odaért egy-egy rajtaütéshez, majd a kiváló minőségű fedélzeti optikai felderítő rendszerekkel nyújtott segítséget számtalan eredményes elfogáshoz. Drága rendőrautó, de viszont működik.

A gépágyú itt is hasznos és fontos szereplő volt, sok esetben egyenesen precíziós fegyverként lehetett alkalmazni az F-15-ösök, F-16-osok és F/A-18-asok fedélzeti Vulcanjait. Nem véletlenül nem említettem a jó öreg A-10A Warthogot: számára ez természetes feladat.

A pilóták mellett óriási szerepet kapott a pilóta nélküli repülőeszközök széles arzenálja. Afganisztán és Irak felett minden percben különböző típusú UAV-k tucatjai repülnek, szinte valós idejű közvetítést nyújtva a megfigyelt területről. Az alkalmazásukat segíti egyrészt a helyi, tiszta és száraz levegő, másrészt az, hogy a palesztin területekkel ellentétben nincs akkora zsúfoltság, hogy az utcákat lefedhessék, megnehezítve a felderítést. A Predatorok néha egészen máshol is feltűnnek, jó példa erre a jemeni terroristavadászat, Hellfire rakétákkal.
Problémaként jelentkezik viszont az, hogy az egyre nagyobb számú UAV egy légtérben egyre fokozódó balesetveszélyt jelent. Ez nem csak két robotgép összeütközését jelenti: volt már rá példa, hogy katonai szállítógépeket is tíz méterekkel került ki csupán egy távirányítású kisrepülőgép. Az UAV-k ütközésvédelmének (a polgári repülésből már régen ismert TCAS-rendszer egyfajta másának) kialakítása még a jövő feladata.

A helikopterek nem mindenhatóak, még az AH-64 Apache sem. Erre néhol véres veszteségek segítettek rádöbbenni: 2003. március 24-ét és Najaf nevét sokáig nem felejti el az Apache-pilóták közössége. A 32 harci helikopter egymagában került szembe az iraki védelemmel: egy gépet lelőttek, a többi gép mindegyike kisebb-nagyobb sérülések beszerzése után kivált az ütközetből. A tapasztalat: légi fedezet nélkül nem működőképes egy frontális, csak helikopterekre épített támadás.

S végül, megemlékezésem első részét egy talán meglepő kijelentéssel zárnám: a meglepően alacsony veszteséget szenvedett, 2-3 turnusos iraki veteránokkal harcoló amerikai fegyveres erők nagyobb harcértéket képviselnek, mint valaha. Rengeteg új eszköz, technika, fegyverrendszer, személyes védelmi eszközök és mások váltak kiforrottá az elmúlt évtizedben.
A média tájékoztatásával szemben merem állítani: szigorúan nézve katonailag siker mind az iraki, mind az afganisztáni hadjárat. Az, hogy a politika miképp köti meg a katonák kezét (lásd az elégtelen létszámot az iraki hadjárat esetén), illetve miképp fordítható politikai előnnyé egy-egy nyertes ütközet vagy művelet, már nem a harcoló alakulatokon múlik.

vasárnap, szeptember 10, 2006

Felfújt Jumbo

Szentséges anyám, _ez_ tényleg repül?!?!?!


További képek róla itt (via airliners.net).

péntek, szeptember 08, 2006

Repülős hírek, #100

Az ünnepélyes postot a lakótársam gépének teljes rendszerújrahúzásával teszem emlékezetessé.

Pórul járt pilóta Tajvanon: aki az elnöki különgéppel nyilvánosan viccel, annak nem lesz jó. Ezt már jól tudja Jen Jiunn-kang hadnagy, aki a barátnőjének küldött képek miatt került a szőnyeg szélére. A pilóta a kamerát legálisan tartotta magánál, azzal a század számára készíthetett belső felhasználásra fotókat. A négygépes kíséret tagjaként Jiunn-Kang alaposan „körbelőtte” F-16-osának fülkéjéből a tajvani elnök különleges felszereltségű Boeing-jét, mely szeptember 3-ám Palauba indult.
A képeket azonban továbbította barátnőjének is, aki különböző, nem túl hízelgő kommentárok kíséretében blogján publikálta azt //A hölgynek ezúton is gratulálok...//.
A blog fényképeit persze nagyon gyorsan felkapta a helyi sajtó, majd azonnal vizsgálat is indult az ügyben. A pilótát első lépésben eltiltották a repüléstől, a blogot hétfőn eltávolították a webről.

Szeptember 6-án felszállás közben lezuhant egy veterán kiképző repülőgép Duxfordban, a híres-neves Imperial War Museumtól nem messze, a kifutótól egy mérföldre nyugatra. A privát tulajdonú Lockheed T-33-as két pilótája, sérülésekkel ugyan, de túlélte a katasztrófát, melyben azonban a gép megsemmisült.

Szaúd-Arábia fegyverkezik, mint az őrültek: vanni van miből, de ki vezeti majd a gépeket? A most bejelentett francia bevásárlócsomag értéke 2.5 milliárd euró. A La Tribune üzleti nap keddi számának értesüléesi szerint 30 Fennec és 10 haditengerészeti változatú NH-90 helikopter és két Airbus A330-200 légi utántöltő repülőgép került a szaúdi táskába. A francia védelmi miniszter, Michele Alliot-Marie szerint a szeptember 3-án a szaúdi fővárosban, Rijádban „lezsírozott” üzletre 2 hét és három hónap közötti időintervallumban kerülhet hivatalos pecsét.
További érdekesség, hogy két, szintén nagyobb fegyverzetvásárlási csomagról még folynak a tárgyalások. A lap értesülése szerint a következő üzlet 2007-ben zárulhat, ennek becsült értéke 4 milliárd euro, míg a tartalmat egy újabb A330-220 tankerre és rengeteg helikopterre: 42 darab szárazföldi változatú NH-90-es, 20 Cougar SAR kutató mentő és négy Panther haditengerészeti helikopter alkotná. A jól értesült források szerint az üzlet 2007. második felében köttetik meg.
A harmadik, egyben legambíciózusabb csomag állítólag 48 Rafale vadászbombázó repülőgépről, hat többfeladatú fregattról, 6-8 tengeralattjáróról és meg nem határozott mennyiségű Leclerc nehéz harckocsiról szól majd.
//A szerző megjegyzései: Szaúd-Arábia, bár pénze a magas olajárak miatt mint a pelyva, igen érdekesen vásárolgat. Mint emlékezetes, nemrég jelentették be 72 darab Eurofighter Typhoon megvásárlását s nagy számban üzemeltetnek amerikai F-15-ösöket, többféle változatban. Az, hogy három, egymástól teljesen különböző üzemeltetési filozófiájú és alkatrészkészletű típust is párhuzamosan használnak, logisztikai szempontbólé egy rémálom, pénzügyi szempontból meg egy feneketlen zsák. Arról nem is beszélve, hogy a fentebb jelzett repülőeszközöket valakiknek vezetnie is kéne...//.

A Brazil Légierő két újabb, ex-francia Mirage 2000-C repülőgépet vett hadrendbe szeptember 4-én. Az ünnepőélyen, melyet a Goiás állambeli Anápolis Légitámaszponton tartottak, részt vett az ország elnöke, Luiz Inácio Lula da Silva is.
A Mirage 2000-C-k a hetvenes évek óta hadrendben tartott F-103 Mirage III-as gépeket váltják fel.

Még egy érdekes hír Iránból: bejelentések szerint az Iráni Légierő sikeresen indított helyileg átalakított MIM-104 Hawk típusú légvédelmi rakétát egy F-14A Tomcat fedélzetéről.
A hírek szerint az indításra a „Blow of Zolfaqar” hadgyakorlaton került sor. A z Iráni Légierő szerint így a Tomcat-ek nagyobb távolságból és még hatékonyabban képesek megsemmisíteni az országra támadó ellenséges repülőgépeket //azért a Hawk már korántsem számít modern fegyverrendszernek, s kíváncsi vagyok a repülőgép-fedélzeti integrációra is... Megjegyzendő, a Hawk/F-14 páros már vagy 10 éves sztori, állítólag már akkor sikeresen hozták össze a két rendszert.//

Közös roman-francia hadgyakorlat kezdődött szeptember 4-én a konstancai Mihail Kogalniceanu Légitámaszponton. A “Chasseur Accompli 06” fedőnevű gyakorlaton 25 vadászrepülőgép és helikopter vesz részt. A Román Légierő sajtóosztályának információi szerint román részről 12 darab MIG- 21 Lancer és két IAR-330 helikopter, míg a franciák oldaláról 5 darab Mirage 2000D vadász, négy Mirage 2000N támadó és három Mirage F1CT többfeladatú repülőgép vesz részt a 10 napos, az interoperabilitást finomító közös hadgyakorlaton.

Madárral ütközött és lezuhant a Francia Légierő egy Mirage F1CT típusú vadászbombázó repülőgépe szeptember elsején. A katasztrófa Csádban, Abéché térségében történt, a pilóta szerencsésen katapultált, majd épségben felszedte a kutató-mentő szolgálat.
A rutin felderítő feladatot végrehajtó gép lakatlan területre zuhant, így további károkat nem okozott.

Egy F-16-os újjászületése, két lépésben.

A gép még teherautón:


Végül nem kevéssé átfestve, az oszlop tetején (a gépet annak az 86-0291 lajstromjelű gépnek a színeire festették át, amelyik a Luke Támaszponton állomásozott, a 944, Vadászrepülő Ezred állományában):


Szeptember másodikán Afganisztánban lezuhant a RAF egyik Nimrod MR2-es felderítő reoülőgépe. A szerencsétlenül járt gép fedélzetén 14-en veszítették életüket Kandahár mellett. Az eddigi adatok szerint baleset történt //jegyzem meg, sokáig az Irakban 2005-ben lelőtt brit C-130K Herky esetében is ezt hitték...//.

csütörtök, szeptember 07, 2006

Koppintás iráni módra


Az Iráni Légierő a z augusztus 19-én kezdődött „The Blow of Zolfaghar” nevet kapott megahadgyakorlaton többek között bemutatta a Saegheh nevet kapott új vadászrepülőgépét. A gép első látásra azonosíthatóan egy Northrop F-5E Tiger II-es koppintás, annak kicsit átpofozott változata. A gép dupla, enyhén kifelé dőlő kettős vízszintes vezérsíkot kapott, illetve nekem a hajtóművek is nagyobb méretűnek tűnnek.
Azt természetesen nem lehet tudni, hogy elektronikájában, fegyverzetében és pilótafülkéjében mit változott a repülőgép: ez mind szigorúan titkos adat. Marad hát az iráni melldöngetés: az új típus természetesen letöröl minden támadót Irán légteréről, szupermozgékony és hasonlók. Mondjuk egy F-15I Ra’am vs Saegheh meccset megnéznék...
A gépről a hivatalos bejelentés szerint rakétákat és bombákat is be lehet vetni. Mint emlékezetes, a hadgyakorlat során egy saját fejlesztésű lézervezérlésű precíziós bombatípus kifejlesztését is bejelentették.
Egy kupac kép a gépről, a FARS hivatalos irání hírügynökségtől:



Itt pedig igen sok, jó minőségű kép látható a hadgyakorlatról.

hétfő, szeptember 04, 2006

Külpol megamix, #26

Nos, térjünk vissza egy kicsinység a már emlegetett Haszan Naszrallah-hoz, a Hezbollah Libanonban diadalmaskodó vezetőjéhez. Victor Davis Hanson a National Review Online-ban publikálta tanulmányát, mely nem csupán magát a sekjket, hanem sok más érdekes körülményt is körbejár. Szó esik benne természetesen Ahmadinejad elnökről, a híres, Angela Merkelhez intézett leveléről, az iszlám világ bestselleréről, mely nem egészen meglepő módon a jó nevű, egyetlen kötetével világhírnevet elérő Adolf Hitler Mein Kampf („Jihadi”) című kötete. Érdekes kérdés: szabad-e felfedezni azt, hogy a németországi, kanadai, nagy-britanniai és s sok-sok, az Egyesült Államokban történt kisebb incidensek elkövetői mozlimok? Lehet-e egyáltalán ennek a ténynek hangot adni és van-e egyáltalán köze az elkövetők vallásának a bűn- és terrorcselekményekhez? Igen korrekt írás, érdemes elolvasni.

S ha már említettük az elhíresült Ahmadinejad-levelet: íme, teljes angol fordításában, az iráni FARS Hírügynökség jóvoltából. A levelet több, mint érdemes végigolvasni. Az iráni elnök szemmel láthatóan átérzi Németország megaláztatását, mely büszke sasmadár csőrét folyamatosan beleverik a II. Világháború piszkába. Ez a nemzet, mely oly sokat adott oly sok területen, mégsem emelheti fel arcát, nem foglalhatja el méltó és hozzá illő helyét a világpolitika porondján! S ennek kik az okaik? Hát persze, a zsidók. A gonosz cionisták és kiszolgáló erőik. Ez a maroknyi csoport nem csupán Németországot nyomja a víz alá már vagy hatvan éve, hanem az egész Közel-Keletre állandó fenyegetést jelent, s mindezt valami Holokausztnak nevezett-hazudott hülyeség ürügyén. Teremtette, hát ki látott már ilyet?

Gonoszságok: természetesen kedvenc „hasznos idiótáim”, az Amnesty International sem maradhatott ki a libanoni buliból. A kiegyensúlyozottságáról és elfogulatlanságáról méltán ösmert szervezet véleménye szerint Izrael konkrétan háborús bűnök sorozatát követte el, mert a civilek által is használt infrastruktúrát pusztította el Libanonban. Alan Dershowitz érvelése szerint viszont ez minden modern háború alapeleme: a z elektronos és kommunikációs hálózat, a hidak és utak, az üzemanyagtöltő állomások megsemmisítésével az ellenséges erők mozgástere szűkítendő le. Ehhez képest Izrael valóban visszafogott volt, hiszen az esetek túlnyomó részében precíziós vezérlésű fegyverrendszereket használt, melyek nagyságrendekkel pontosabbak, mint hagyományos társaik //itt jegyzem meg: Dershowitz téved, amikor Sir Winston Churcill-nek tulajdonítja a németországi városközpontok éjszakai tömeges bombázásának elrendelését. A dolog egyszerűbb: gyakorlatilag a város volt a legkisebb méretű célpont, amit a RAF éjjel megtalált. A sokat emlegetett „terrorbombázás” leglelkesebb és legkitartóbb elindítója és kivitelezője pedig Arthur Harris légimarsall volt//.
Az AI, véleményem szerint, a szokásos nyugati kórságban szenved: a háború patyolattiszta dolog, ahol a harcoló felek színes, figyelemfelkeltő ruhában ölik egymást egy üres mezőn és senki másnak nem esik bántódása.
A dolog másik, fontos érdekessége: a Hezbollah támadásairól, a valóban terrorfegyverként használt, válogatás nélkül a civil célpontokra kilőtt rakétákról és az általuk okozott pusztításról egy árva szó nem esik a jelentésben.
Mintha egy kicsit billegne az a mérleg...

A Libanonban kiaknázható előnyökről az ENSZ igen vicces összetételű Emberijogi Tanácsa sem akar kimaradni. A három tagú vizsgálóbizottság, szintén a tényszerűség és a kiegyensúlyozott látásmód bemutatása végett jó alaposan kivizsgálja az izraeliek rémtetteit, többek között a lakott területek bombázását.
A bizottságnak természetesen nem feladata a Hezbollah cselekményeinek vizsgálata.

S ha már az ENSZ nevét billentyűzetemre vettem, egy megerősítés Kofi Annantól: a Hezbollah terroristáinak lefegyverzése nem az UNIFIL feladata, hanem a libanoni kormányé és nem képzelhető el erőnek erejével. Azaz beszéljük meg a dolgot, srácok.
A beszélgetés eddig is célravezető volt, jegyzem meg halkan. Leginkább a falra hányt borsó eredményességi mutatóit lehetne emlegetni: végül is micsoda hülye ötlet, hogy egy ENSZ BT-határozatot végre kell hajtani? Amikor az egyik fél ezt nem akarja? Hát szabad ráerőltetni egy külső akaratot? //Megjegyzendő, azért Izrael sem sietett minden ENSZ BT-határozatot végrehajtani...//

Hasonló, roppant hatékony taktika látszik kirajzolódni Darfúr ügyében is. Itt a szudáni kormány nem igazán akarja beengedni a kéksisakosokat, minek a sok kíváncsi szem?
A kartúmi kormány szerint a határozat „törvénytelen”, hiszen azt az ENSZ Szudán véleményének ellenére hozta meg.
Arra azért kíváncsi leszek, hogy a tervezett 22500 fős kéksisakos kontingens hogyan fog összeállni szeptember 30-ra, az Afrikai Unió teljesen sikertelen mandátumának végére...

Megenn ENSZ: Bashar Asszad szíriai elnök vidám tréfákkal traktálta Kofi Annant. Olyanokkal, mint hogy Szíria megerősíti határainak őrzését és együttműködik majd a libanoni kormány katonáival, hogy megakadályozza a Hezbollahnak szánt fegyverszállítmányok átcsempészését. Ez az Associated Press újságírója azonnal elhitte, mi több, nagy előrelépésnek tartja a libanoni béke megerősödéséhez. Mármost nem azért, de van gondolkodó, az eseményeket nem két hete követő embertársam, aki elhiszi Asszad elnök ígéretét?
Az ENSZ-erők viszont nem ellenőrizhetik //mintha ez bármit is jelentene vagy segítene: egyszerűen a több megvesztegetés miatt drágább lesz a becsempészés végösszege...// a határvidéket, csak ha a libanoni kormány ezzel megbízza őket.
Ezek után nem tekinthető véletlennek az, hogy Izraelnek esze ágában sincs feloldani a légi és a tengeri blokádot Libanon körül. Természetesen ez is emberiség elleni bűncselekménynek minősíthető a külvilág véleménye szerint.
Pedig simán át lehetne törni a blokádot. A recept egyszerű: fogunk egy iráni kormány-Boeing B-747-est, megpakoljuk a rakterét fegyverekkel, robbanószerekkel, rakétákkal, majd az utastérbe ültetünk 300 kisiskolást. A fedélzeten legyen még egy forgatócsoport is, aki élőben sugároz az iráni állami TV-adó számára. A kiskölykök természetesen tanulmányi kiránduláson vesznek részt: a tanítókkal együtt a libanoni kormány meghívására élőben tanulmányozzák a gonosz cionisták háborús bűntetteit.
Nomármost, mit tenne Chuck Norris, ha a gyerekekkel és fegyverrel zsúfolt repülőgép megközelíti a libanoni légteret?
1., Nem ad ki tűzparancsot. Az iráni gép pilótájának esze ágában sem lesz engedelmeskedni az izraeli vadászoknak, rendületlenül folytatja az útját, leszáll, kipakolnak, tiszta nyereség.
2., Kiadja a tűzparancsot: a világsajtó tele lesz a lelőtt gép és a halott kisgyerekek hírével és fotóival.
Így is, úgy is győzelem...

A végére egy másik győzelem, immár a kultúra frontjáról. A Telegraph értesülése szerint Pinokkió, D’Artagnan, Tom Sawyer és a többiek csak „iszlámosítva” férnek be a török gyerekek könyvtárába. A cikk szerint így járt La Fontaine és Victor Hugo is.
Érdekes.

szombat, szeptember 02, 2006

Libanoni kikukucs

Nos, ezer éve nem foglalkoztam Libanonnal: itt az ideje, hogy vigyázó szemünket a Közel-Kelet csendesen forrongó poklára vessük. Az üstben sok minden rotyog és a kavarást sem akárkik végzik.
Még az is lehet, hogy szerény hazánk is a játékosok közé lép: akarom mondani, a szögletzászlót majd lemoshatjuk. Magyarország is békefenntartókat kíván küldeni Libanonba: kicsi ország, kicsi csapat. Göncz Kinga minapi bejelentése szerint 12 határőr és 6 katonaorvos képezné a magyar hozzájárulást az UNIFIL felduzzasztásához.
Vélhetően nem ez a kicsiny csapat lenne a frissiben vizionált európai közel-kelet politika dárdahegye. Miquel Angel Moratinos spanyol külügyminiszter véleménye szerint az, hogy az EU közel 7000 katonát küld a térségbe, „történelmi lehetőséget” nyújt arra, hogy az Európai Unió újraindítsa a közel-keleti békefolyamatokat. Addig álljon fél lábon a miniszter úr, teszem hozzá halkan. Arra azért igencsak kíváncsi vagyok, hogy konkrétan mitől is indul meg ez a sokat emlegetett és még többször, igen látványos külsőségek között összeomló, úgynevezett „békefolyamat”? Pláne az EU ráhatásától? Végre az EU-bürokraták szabványosítják az öszvérekre szerelhető málhatartókat, ISO-minősítéssel együtt? Az EU-nak se tekintélye, se ereje, se koncepciója. Végül is innen szép nyerni...
Kiemelném a miniszter úr által elmondottakból az egyre növekvő európai szavahihetőség mibenlétét, de izgalommal olvastam az erős felelősségvállalásról szóló részt is. Tehát ha odaküldünk néhány ezer kéksisakost, akik a Hezbollahot ugyan nem fegyverzik le, de kemény hangú feljegyzéseket készíthetnek minden felmerült esemény után, az erős felelősségvállalás. Végül is Srebrenica után is vállalta az ENSZ a felelősséget. Tizenvalahány évvel és sok száz halottal később. A cikkben még sok okosság olvasható, például arról, hogy akinek nincsenek nagyívű elképzelései, azok csak a lyukakat foltozgatják. Egyetértek: bár nem tudom, miből javítom meg az elfüstölt Dragunovot, de már a leendő 1967-es. Gyári állapotra restaurált Herbmüller Cabrio Bogaramhoz festem ki a garázs oldalát. Merjünk nagyot álmodni, vagy hogy is mondták ezt?
A verbális ámokfutás új, vélhetően az EU-s stratégiának megfelelő csúcsokra járatott mintapéldáját prezentálta nemrég Massimo D’Alema olasz külügyminiszter. A libanoni vezető szerepre ácsingózó Olaszország főkülügyére a Népszabadság közlése szerint nem kevesebbet javasolt, mintsem azt, hogy „ösztönözni és bátorítani” kell a Hamaszt arra, hogy tisztán politikai mozgalommá váljon. A miniszter úr véleménye szerint, idézem: „Bár felelősséget viselnek terrorcselekményekért, politikai oldaluk is van, segélytevékenységet is folytatnak.” Erre nekem csupán az jut az eszembe: ha egy hordó borhoz keverünk egy vödör emberi ürüléket, az eredmény ugyanaz, mintha a vödörben bor, a hordóban pedig, hát, végtermék lenne. Finomabban megfogalmazva: nem lehet kicsit terhesnek lenni.
D’Alema nem kicsit csúsztat: „Észak-Írországban az IRA, illetve Spanyolországban az ETA terrorcsoportból vált politikai mozgalommá.” Miniszter úr sok dolgot kever. Például az egyes terrorszervezetek mozgásterét: az IRA vagy az ETA csak szeretett volna olyan állami támogatást a háta mögé (fegyverzet, pénz, ember, diplomáciai support, PR, hogy csak a legfontosabbakat emlegessem), mint a Hezbollah. A két európai terrorszervezet döntően hazai földön dolgozott: a Hezbollah pediglen meglehetősen rugalmasan kezeli a határok kérdését. Az IRA-t és az ETA-t az európai bűnüldöző szervek és hadseregek folyamatosan kergették: kíváncsi lennék, hogy a libanoni rendőrség mikor indított utoljára nyomozást a Hezbollah ellen. Az ETA és az IRA is azután lépett békülékenyebb útra, hogy a nemzetközi összefogással dolgozó rendőrök egyre erősebben léptek a nyakukra. A Hezbollah, saját véleménye szerint legalábbis //és szerény véleményem szerint is van a dologban minimum részigazság// most nyert meg egy kisebb háborút, fegyverekkel, az erőszakos politizálás útját választva. Miért is ülnének le a tárgyalóasztalhoz? Mitől költözne be Naszrallah kertjébe a fenekén EU-pecséttel billogolt békegalamb?
Ez is tetszett: „Szerinte azon csoportok ellen kell harcolni, amelyek kizárólag terrorista tevékenységet folytatnak.” Tessék mondani: a bálás ruhaosztás már segélyezési üzletágnak minősül? Hát az öngyilkos merénylők családjának támogatása? Csak a miheztartás végett, ha egyszer terrorcsoportot alakítanék, jó előtte azért tisztázni, mit jelent az EU-kompatibilis terrorista fogalma...
A hosszabb szünetben az a jó, hogy vannak gyönyörű szép, egymásnak pontosan ellent mondó hírek, alig néhány nap eltéréssel. Lássunk erre egy iskolapéldát!
Tele volt a világsajtó (és a hazai is) azzal, hogy Hasszán Naszrallah sejk, a Hezbollah terrorszervezet vezetője áttételesen bocsánatot kért. Az index.hu augusztus 28-án foglalkozott az interjúval.
Nem telik bele két nap, az ynet.news pedig éppenséggel a második fordulóra készülődésről cikkez. Az újság Muhammad Abdullah Sif al-Din-ra, a Hezbollah iráni képviselőjére hivatkozik, aki az iráni Fars hírügynökségnek azt nyilatkozta: Hassan Nasrallah új stratégiai terveket dolgozott ki a felfegyverkezésre, az Izraellel vívott háború második fordulójára.
Hozzátenném, egy másodpercre nem tartom hitelesnek Naszrallah azon nyilatkozatát, mely szerint ha tudta volna, hogy ekkora csata alakul ki a két izraeli katona elrablásából, akkor nem tették volna meg és különben bocsika. A bocsika hiteltelen: az első részt még megeszem. Ha azonban az első rész igaz, akkor mégiscsak él valamiféle elrettentési hatás: valamit, ha nem is túl sokat, de ért az Izraeli Védelmi erők ilyen-olyan hadjárata. A cikk szerint Naszrallah határozottan kijelentette: nem lesz második kör. A jelek szerint azonban a szervezet, mármint a terrorszervezet belső kommunikációja nem működik túl fényesen, hiszen az iráni ember meg két nap múlva egyenesen azt állítja, készülnek a tervek Naszrallah főhadiszállásán a második körre. Tréfás és ötletes al-Din azon okfejtése, mely szerint mivel a Hezbollah ellenálló erő, s nem felfegyverzett milícia, így nem is vonatkozik rá az ENSZ BT 1559-es, a milíciák lefegyverzését előíró határozata. Ügyes, ahogy Kohn bácsi mondaná.
A jelek szerint az EU-külpolitika már emlegetett hihetetlen áttörése alapvetően a pénzen alapul. Az EU, az USA és az Öböl-menti államok 940 millió dollárt ajánlottak fel a libanoni újjáépítésre. Cinikus énem persze egyből arra figyelmeztet: meglátjuk, ebből mennyi lesz a valódi segély. Érdekes problémát feszeget Magnus Norell svéd védelmi szakértő: ki fogja elosztani a pénzeket? Merthogy Libanonban erre szervezetileg csak a Hezbollah képes. Nomármost édes jelenség lesz, ahogy egy terrorszervezet osztja el az EU adófizetőinek zsebéből származó összegeket. Gondolom, jut majd extra méretű, önjáró rakétavetővel gyorsan beparkolható garázsra is.
A stockholmi donorkonferencián Fuad Saniora libanoni miniszterelnök úgy tett, mintha a libanoni kormánynak vagy a Hezbollahnak semmi köze sem lenne az eseményekhez. Jött az „izraeli halálos katonai gépezet” és néhány nap alatt 15 év munkáját lőtte szét. Ahümm, csak úgy l’art pour l’art... A miniszterelnök biztosította az adományozókat: a pénzhez a Hezbollahnak semmi köze nem lesz. Biztos kizárják a kérdésben aktuális kormányülésekről a Hezbollah-minisztereket.
Tegyünk egy apró tánclépést jobbra: mi a helyzet a PR-háború frontján? Változatlan: a Hezbollah körökkel vezet. Kiváló alkalom volt Kofi Annan, a tiszta kezéről és szűkszavú családi vacsoráiról ismert ENSZ-főtitkár libanoni látogatása. A világsajtó egyszerűen zabálta azokat a képeket, ahol Annan a romokon tapod, körbevéve Naszrallah-portrékat lengető, spontán helybéliekkel.
A nyugati médiáról kicsit (nem is kicsit) komolyabban gondolkodott el Melanie Phillips. A hamarosan bonckésem alá kerülő libanoni mentőautós rakétázás mellett a blogokról, a politikusok nyilatkozatairól, a módfelett érdekes fényképfelvételekről szól. A nagy kérdés: hová lett a tények tisztelete, az elfogulatlanság? Okéoké, példányszám, hirdetési bevétel, én is ebből élek, értek és sok mindent... Érdekes olvasmány.
Érdemes egy pillantást vetni a néha belógó hirdetés miatt roppant idegesítő The New Republic Online „Tour de Force” című írására. A mű szerzője, Annia Ciezadlo szerint korántsem igaz, hogy bedöglött a bejrúti turisztikai üzletág: a romokon egymás sarkát tapossák s TV-stábok és az újságírók hadai. A Hezbollah vezetett túrákkal kedveskedik a tényfeltáró újságírás bajnokainak, biztosítva egyúttal azt is, hogy kiegyensúlyozott, elfogulatlan tudósítások szülessenek (erről a Reuters és a VNN is tudna azért mesélni, teszem hozzá). Aranybánya: megfelelő kezekben a helyszín PR-értéke szinte mesebeli.
Az újságírók szerint viszont egyedül Izrael hibája, hogy így alakult a médiafront helyzete. Az IDF például nem engedte mindenhová oda az újságírókat: megjegyezném halkan, talán nem ok nélkül. Milyen szépen mutatott volna a világsajtóban a rossz helyen kolbászoló és mondjuk három darabba szakadó tudósító képe...
Az újságírók nem aggódtak az emlékezetes Reuters-képhamisítás miatt sem: egyedi eset. Ráadásul az izraelieket nem érdekelte, hogyan néz ki a háború az ország határain kívülről. Magukra vessenek, ha csak befelé néznek és a saját halottaikat érzik fontosnak. Hírérték, képernyőképesség, tessék már megtanulni...
A tudósítók gond nélkül beismerték: bármilyen számadatot világgá kürtöltek, amit a szájukba adtak, hiszen úgysem lehetett ellenőrizni. A távolban Jenin halvány árnya derengett fel egy pillanatra, vélhetően. A humanitárius segély célba juttatásának izraeli segítése pedig nem érdekes, nem téma.

Holnap folyt. köv.

péntek, szeptember 01, 2006

Repülős hírek, #99

Saját, külön bejáratú hírszerző századot kapott az Amerikai Légierő Különleges Műveletek Parancsoksága. A reaktivált 11. Hírszerző Század feladata lesz az MQ-1 Predator pilóta nélküli felderítő repülőgépek és más felderítő platformok információinak összegyűjtése, kiértékelése, feldolgozása és tálalása.
A Predatorokat a nevadai Creech Légitámaszponton üzemelő 3. Special Operations Squadron repüli. A gépekkel szerzett információkkal elsősorban a különleges alakulatok harctevékenységét támogatják, de természetesen a többi alakulat és fegyvernem is hasznosíthatja majd azokat.

A Török Légierő vezérkari főnökének szerdai bejelentése szerint Törökország 30 darab F-16C/D vadászbombázó repülőgépet vásárol 2011-ig. Faruk Comert tábornok szerint a szükséges költségvetési keret, bár még nem áll rendelkezésre, de ennek biztosítása nem lehet probléma.
A lépés igencsak rossz hír az EADS-nek, hiszen a már bejelentett, 10 m,illiáérd dolláros, 100 vadászgépre szóló fejlesztési elképzelés csaknem harmadát „viszi el” a Lockheed Martin.

Megkapta a Kanadai Királyi Légierő a 80., egyben utolsó Phase I modernizáláson átesett CF-18 Hornet vadászbombázó repülőgépét. A fejlesztés elsősorban a gépek fedélzeti kommunikációs és elektronikai rendszereit érintette. A gépek új radarkészüléket, zavarvédett rádiókat, transzpondert, függesztménykezelő rendszert, fedélzeti számítógépet, és integrált GPS-, illetve inerciális navigációs rendszert kaptak.
A Phase II-es továbbfejlesztési program, prototípus repülőgépének átépítése 2006. januárjában kezdődött meg. A Boeing a Phaes I-esért 880 millió dollárt kapott.

Augusztus 31-én lezuhant a Pakisztáni Légierő egy F-7-es (kínai MiG-21-es változat) vadászrepülőgépe Karacsi mellett. A gyakorlaórepülés során bekövetkezett katasztrófában a pilóta, Faisal Bashir őrnagy életét veszítette.
Az elsődleges adatok szerint a repülőgép technikai problémák miatt zuhant le Karacsitól 40 kilométerre északkeletre.

Szép kép: a Bolgár Légierő első Eurocopter AS 532AL Cougar helikopterét kapták lencsevégre.
http://www.jetphotos.net/viewphoto.php?id=5802169

Az EADS a Grob Aerospace és a Sogitec Industries együttműködésével alakítja ki a Francia Légierő új kiképző rendszerét. A Cognac-ban működő oktatási központhoz a Grob Aerospace szállítja a kiképző repülőgépeket, első körben 18 darab kétüléese, behúzható futóműves Grob 120A típusút. A 260 lóerős Lycoming dugattyús hajtóművel felszerelt kisgépek alkalmasak műszerrepülés (IFR) oktatására is.
Ezeket 24 felújított és továbbfejlesztett TB- 30 Epsilon-nal együtt hazsnáűlják majd a növendékek.
A Sogitec Industries három FNPT II (Flight and Navigation Procedure Trainer 2nd Generation) szimulátort szállít a kiképzőközpontnak, melyekkel elsősorban a műszerrepülést gyakorolhatják majds a növendékek, a részletgazdag grafikai megoldásoknak köszönhetően akár alacsony repülési magasságban is.
Az első Grob 120A 2007. elején érkezik Cognac-ba, majd havontza kettő kerül állományba. A Sogitec FNPT II-eseket szintén 2007-ben adják át.

Futás az Ernesto elől: a Floridai Légi nemzeti Gárda 125. Vadászrepülő Ezrede elpucolt a trópusi vihar útjából. Az ezred F-15C-i közül nyolcat átrepültek a szintén floridai Eglin Légitáűmaszpontra Richard E. Bittner őrnagy, a 125. ezred szóvivője szerint az alakulat többi Eagle-jét a jacksonville-i támaszponton is képesek biztonságosan, hangárokban eldugni a vihar elől.

Már én is többször foglalkoztam a szinte zsírúj állapotában lezuhant dél-koreai Boeing F-15K Slam Eagle ügyével. A vizsgálat jelenlegi adatai szerint a gép legénysége június 7-én, a kiképzőfeladat repülése közben túl nagy G-terhelést kapott, így eszméletüket veszítették. A típusra a katasztrófa után kihirdetett repülési tilalmat így augusztus 21-én feloldották, hiszen nem a repülőgép hibájáról volt szó.
A vizsgálóbizottság ajánlása szerint átalakítják a pilóták fizikai kiképzését, különös tekintettel a nagy G-terhelés miatt fellépő élettani jelenségek kezelésére.
Az F-15K Pohang partjainál zuhant a Keleti-tengerbe, egy éjszakai kiképző repülés közben. A gép roncsainak 75 százalékát felkutatták, és kiemelték, többek között a fekete dobozt is. Ennek adatai alapján sikerült végül rekonstruálni a katasztrófa körülményeit.
Az F-15K hgelyi idő szerint 19:42-kor szállt fel a Daegu Légitámaszpontról. A repülőgép gyakorló légi harcot vívott, majd eközben, 20:12:19-kor, a túlhúzás miatti „befeketedeés” miatt a tengerbe zuhant.

Halasztást szenved a malajziai harci kutató-mentő helikopter beszerzése. Az újabb hat hónapos határidő-kitolásnak köszönhetően leghamarabb 2006. végén hirdetnek csak eredményt az illetékesek. A csúszás oka a költségvetéási források hiánya. Kuala Lumpurban már évek óta gondolkodnak a 27 darabos Sikorsky S-61-es flotta felváltásán, de az 1960-as években gyártott gépek váltótípusának kiválasztása immáron sokadjára csúszik odébb.
A malajziai védelmi költségvetés oroszlánrészét a 2003-ban megrendelt 18 darab Szuhoj Su-30MK vadászbombázó számlájka emészti fel, egészen 2010-ig.
Egy iparági forrás szerint a Légierőnek jelenleg csupán 2-3 gép beszerzésére van kerete – feltéáve, hogy a példányonkénti ár 7 millió dollár alatt marad. Ez jelentősen kevesebb, mint az elképzelt 10 gépes első beszerzési keret.
A versengő típusok között található az AgustaWestland EH101, az Eurocopter EC725 és a Sikorsky S-92.

Gonoszka él!

Apró magánjellegű bejelentés: Gonoszka, az új asztali gépezet tegnap éjjel, hála némi Prohardver fórum-böngészésnek, életre kelt. Az Asus alaplapok doksija backuphatja, SATA-ügyben legalábbis feltétlenül.
De az erő és egy másik netképes gép velem volt, úgyhogy a Világ ismét kitárult.