Repülés, haditechnika, geopolitika, hülyeségeken csámcsogás. Mint a bazárban. :)

péntek, június 30, 2006

Dead man walkin' - vége az amerikai hordozóknak?

T. úr hívta fel a figyelmemet (ezúton is köszönet érte!!!) Gary Brecher cikkelyére. Az eredeti írás elérhető itt.

A szerző cikke egy 2002-ben zajlott gyakorlatról szól: a „Millenium Challenge '02”-ről, melyet a Perzsa (Arab)-öbölben bonyolítottak le. A dologról anno még én is hallottam, de akkor még nem blogoltam, így csak átfutottam a dolgot. Most viszont t. úr kérésének megfelelően alaposabban kivesézem a dolgot, kifejezetten a haditechnika szemszögéből (pl. hogy minek neveztek kicsodát, a dolog szempontjából érdektelen).
Mert van miért: a számítógépen zajló csatározás érdekes eredményt hozott.
Paul van Ripen tábornok, az Ellenséges Erők vezetője a hadijáték közepén távozott, mert véleménye szerint az egész gyakorlatot úgy konstruálták meg a Haditengerészet szakértői, hogy csak és kizárólag az amerikai erők, azaz a jófiúk győzhetnek. Pedig a derék tábornok az aszimmetrikus hadviselés minden trükkjét bevetette: amikor a vezetési és parancsnoki távközlési rendszert az amerikai csapatok zavarták, motorbiciklis küldöncökkel oldotta meg a kommunikációt.
A feltételezések szerint //s a későbbi valós események szerint, tegyük hozzá rögtön…// Amerika egy meg nem nevezett öbölbéli országot lerohan. Az Egyesült Államok a hadijátékokban az új, hi-tech eszközökkel gazdagon felszerelt egyesített csapatok doktrínáját tesztelte. A játékban ugyanakkor van Ripen néhány kisebb csónakkal és repülőgéppel az amerikai flottakötelék többségét megsemmisítette. A cikk írója szerint játék kimenetelének tanulsága: komoly ellenfél ellen egyetlen anyahajó-kötelék sem húzta tovább egyetlen napnál.
A cikkíró szerint a Haditengerészet minden trükköt bevetett: például „újraélesztette” az egyszer már elsüllyesztett hajókat (a cikkíró szerint saját karrierjük védelme érdekében).
A hadijátékban a tudósítás szerint van Ripen kicsiny hajók és repülőgépek egész flottáját mozgatta az öbölben, fel és alá, mindenféle rendszer nélkül. Amikor a játékban az admirálisok a hajók távozására szólítottak fel, a kicsiny falka rátámadt az amerikai haditengerészetre és kétharmadát elsüllyesztette.
Az eredmény a cikk szerint mindenkit megrémisztett: jegyezzük meg, valóban csúnya eset lenne, ha egy ilyen tengeri ütközet ilyen végeredménnyel járna. A cikkíró sommás ítélete: egy kupac Cessna, halászhajó és más, válogatott magángép, felszerelve hajók elleni rakétákkal, képes megsemmisíteni egy repülőgép-hordozót. Azaz a hajógyártásba és –fejlesztésben fordított több száz billió dollár pusztán ablakon kivágott pénz.
Brecher még tovább megy: egy //természetesen nem kis arccal rendelkező, de beszélgetett már valaki vadászpilótával? Azok sem az a szerény társaság, btw… ;) // tengeralattjáró-parancsokot idéz, aki szerint kétféle hajótípus van a Haditengerészetnél. Nevezetesen a tengeralattjáró és azok célpontjai.
A cikkíró szerint a nagyméretű felszíni hajók dinoszauruszok, s ez 1921. óta (Billy Mitchell amerikai repülőtiszt híres hajók elleni bombázásai) egyre világosabban látható.
Brecher ezután röviden összefoglalja a Mitchell-féle akciót, de tegyük hozzá: a lebombázott csatahajók álló célpontként, vadászfedezet nélkül voltak kiszolgáltatva a támadó bombázóknak. A Prince of Wales csatahajó és a Repulse cirkáló 1941-es japán elsüllyesztésével összefogva a szerző sommás ítéletet alkot: ami 1941-ben a csatahajó, az most a repülőgép-hordozó. Nagy, büszke, drága üldögélő kacsa.
Megállapítása szerint a mikrochipek világában egy ellenséges tankerről kilőtt 60 önvezérlő cirkálórakéta pillanatok alatt végezhet bármelyik anyahajóval. Egyetlen találat és a repülőgépek már nem szállhatnak fel – úgy fognak elsüllyedni legénységükkel együtt, hogy még egy lövést sem adnak le.
A cikkíró szerint ez volt a „Millennium Challenge II” igazi üzenete
A cikkíró emellett hivatkozik a Falkland-szigetek körüli csatározásokra, az ott Exocet rakétákkal elsüllyesztett brit hajókra is.
Arra is felkér: képzeljük el, ha ez az argentinoknak sikerült az 1980-as évek technikájával, mi tudna tenni ma Kína, Irán vagy Észak-Korea egy város méretű hordozóval?
A szerző kedvence érezhetően Irán: okosak, elszántak, és gyűlölik az Államokat. A szerző szeme előtt egy apró hajókból és repülőgépekből álló flotta lebeg, melyek robbanóanyaggal megrakva egyszerre vetik rá magukat az amerikai flottára. Véleménye szerint Irán is van Riper módjára cselekedne: mindent egyszerre, egy időben bevetve megsemmisítené a hordozót.
Ezt a forgatókönyvet a technológiailag még fejlettebb Kínára is alkalmazza: a szerző szerint nincs az az amerikai repülőgép-hordozó, mely egy nyílt tengeri ütközetben 5 percnél tovább élne.
A szerző szerint a repülőgép-hordozók teljesen fölöslegesek, csak azlért vannak, hogy mert lenniük kell. Hogy legyen felszíni flotta.
Ha Irán is beszáll az öböl-környéki csatákba, a szerző szerint egyetlen nap alatt vége lesz az ott harcoló amerikai hordozóknak.
Ha valaha is megközelítik a kínai partokat, szertefoszlanak majd.
Ha Észak-Korea partjai közelébe settenkednek, csak búvárparadicsomként említhető roncstemetőnek lesznek jók.

A cikket végigolvasva egyre erősödött egy érzés: t. úr utál engem, valamely oknál fogva. Máskülönben nem küldi el ezt a cikket. De lássuk csak, miért tartom enyhén szólva is viccesnek Gary Brecher írását?

A cikk elején, ahol először kerülnek említésre a robbanóanyaggal megrakott hajók, a hadijátékban azonnali és elsöprő győzelmet aratnak. Nekem könnyebb dolgom van, hiszen már 2006-ot írunk, így sok tapasztalattal lettünk gazdagabbak. Ilyen a USS Cole jemeni megtámadása: a robbanóanyaggal zavartalanul a hajónak ütköző csónak sem volt képes elsüllyeszteni a nem harckészültségben álló, csendesen a móló mellett ringatódzó hajót.
Itt rögtön álljunk meg néhány szóra. Először is, nem véletlen annak kiemelése, hogy a Cole nem volt harckészültségben. Ha egy hajót várhatóan támadás ér (márpedig a kötelék felé tartó soktucat kishajó és repülőgép nehezen fogja magát kiadni békés látogatónak), a hajó „begombolkozik”, a rekeszajtókat bezárják, így az esetleg bekövetkező sérülésnek, vízbetörésnek nagyságrendekkel jobban áll ellen a hajó. A Cole békésen sziesztázott, az átjárók tárva-nyitva, mégsem süllyedt el.
A szerző teljes mértékben ignorálja a védelmi eszközöket. A jelek szerint a 127 mm-es automata löveg nem is létezik, sem a kifejezetten kis támadó hajók ellen működő, infravörös és elektrooptikai célzókészüléket kapott Phalanx 20 mm-es CIWS sem. Ezen kívül nem léteznek az Mk 38-as 25 mm-es gyorstüzelő gépágyúrendszerek és ennek önvezérelt, mod 2-es változatai sem, melyek szintén a hívatlan kisebb hajók és repülőgépek ellen dolgoznak // s már harchelyzetben is bizonyítottak//.
A cikkíró emellett elfelejti vagy szintén azonnal elsüllyedőnek tartja a Carier Battle Group további egységeit is. Pedig a repülőgép-hordozót kísérő Aegis-rendszerrel felszerelt Ticonderoga-osztályú cirkálókat, a Spruance és Burke-osztályú rombolókat és a Perry-osztályú fregattokat kifelejteni vagy egy vállrándítással elintézni meglehetősen merész ötletnek tűnik.
Pláne, hogy a haditengerészeti SH-60 Seahawk LAMPS III-asok használhatják az AGM-114 Hellfire irányított rakétákat – a csónakkal támadók legnagyobb örömére.
Hasonlóképp érdekes felvetés a Cessnákra pakolt levegő-föld osztályú hajó elleni rakéták ötlete. A kisgépek szárnyszerkezete nem bírja el a súlyos rakétafegyverzetet, márpedig egy Nimitz-osztályú hordozó bőrének kilyukasztásához nem kevés robbanóanyag szükségeltetik. Nem véletlen, hogy igen nagyméretű rakétákkal és torpedókkal kívánt harcolni a Szovjetunió az Egyesült Államok hordozói ellen.
Arról nem is beszélve, hogy derekas barkácsmunka lenne a hajó elleni rakéták indításához és célravezetéséhez szükséges elektronikus rendszereit felpakolni egy Cessna 182-esre…
Hasonlóképp figyelemre méltó a cikkíró azon megjegyzése, hogy a napnál világosabb, semmi értelme nincs nagyméretű hajókat, így hordozókat építeni. Ezt az amerikai haditengerészeten kívül a brit, a francia és az olasz flotta is másképp gondolja. Az említett három ország épp mostanában épített vagy fog építeni repülőgép-hordozókat, minden eddiginél nagyobb hajókat hadrendbe állítva.
Valóban pofásnak tűnik a Billy Mitchell-féle huszáros bombázást és a brit hajók szingapúri elsüllyesztését emlegetni: csak történetesen teljesen hamis. Mint azt a cikkíró is megjegyzi, egyik esetben sem volt légifedezet. Márpedig az amerikai hordozókat egy Irán elleni akció esetén, de még a rutin Persza-öbölben végrehajtott hajókázásnál is erősen védik a levegőből. Az állandó, tankertámogatású F/A-18 Hornetekből álló fedezet, az E-2C AWACS távolba néző szeme, a hajón szintén készültségben lévő gépek (Alert 5 pl.) alaposan megnehezítené a propelleres ad-hoc bombázók zavartalan támadását. Egy lassú, elektronikus zavarással nem rendelkező, csekély manőverezőképességű (ne felejtsük el, a cikk szerint ezek a kisgépek tökig vannak pakolva robbanóanyaggal, illetve dögnehéz rakéták lógnak a szárnyaik alatt, amúgy is derekas légellenállást okozva) kisrepülőgép nem nevezhető méltó ellenfélnek még a Hornetek gépágyújának sem.
Örültem volna továbbá, ha a cikk szerzője megnevezné azt a hajó elleni rakétatípust, mely minden külső adat nélkül (hiszen a bérelt Cessnán nem nagyon van tengerészeti felderítő radar) képes hatékonyan támadni egy mozgó flottaköteléket – legyen az a többszörösen bizonyítottan szofisztikált Itáni Haditengerészet fegyvere.
Nehezen tudom továbbá elképzelni azt, hogy a szövetségesek hírszerzése egyetlen aprócska információval sem rendelkezne egy iráni tanker átalakításáról cirkálórakéta-hordozóvá. A rakéták fedélzetre szállítását, a teherhordó tér látványos és jelentős átalakítását úgy kellene megoldani, hogy az amerikai és szövetséges hírszerzés erről egyetlen kósza hírből se értesüljön. Azért a 60 cirkálórakéta nem kis mennyiség: pláne úgy, hogy a józan ész szabályai szerint egyetlen sortüzet tud majd leadni a tanker, mielőtt azonosítják és a tenger fenekére küldik.
Szóvá tehető az is, hogy a cikk által oly sokat emlegetett low-tech hadviselés és a tankerről indított cirkálórakéta nem férnek össze. Eleve egy valódi cirkálórakéta kifejlesztése meglehetősen komplex és költséges valami: itt elég akárcsak a megbízhatóan működő hajtómű vagy a navigációs rendszerek kifejlesztésére és gyártására gondolni.
A Falkland.-szigetek környékén elért argentin siker viszonylagos: a cikkíró szemérmesen elfeledkezik arról, hogy az argentin légierő mekkora veszteségeket szenvedett a brit flotta támadása közben. Továbbá kimaradt az az információ is, hogy a két, Exocet rakétával elsüllyesztett hajó közül csupán az egyik, a Sheffield romboló (1982. május 4-én kapta a rakétát az oldalába) volt hadihajó. A május 25-én elsüllyesztett Atlantic Conveyor, melyet az argentin pilóta brit repülőgép-hordozónak nézett, bizony egy nagy, kövér, mindenféle védelem nélküli konténerszállító hajó volt.
A dolgot tovább színesíti, hogy a brit királyi haditengerészet abban az időben nem rendelkezett légtérfelderítő repülőgéppel, így a Harrier vadászgépeket csak a hadihajók radarrendszerei segítették. Az Amerikai Haditengerészet E-2C Hawkeye gépei pedig egy konfliktusövezetben állandóan a légtérben tartózkodnak, így oda az a taktikai meglepetés, melyet az argentinok élveztek.
Továbbá: a Sheffield sem rendelkezett közelkörzeti légelhárító fegyverrendszerrel. Az amerikai hajókon egyrészt a Phalanx gépágyú, másrészt az újabb RAM rakétarendszer hatékony közeli védelmet nyújt. Arról is érdemes szót ejteni, hogy a sikeres argentin Exocet-támadás idején a Sheffield zavaró és elektronikai harci rendszereit kikapcsolták, mert azok zavarták a hajó műholdas kommunikációs rendszereit is. A rakéta így egy nem harckészültségben lévő, védtelen hadihajót kapott telibe. Nehezen hihető, hogy egy ilyen hibát egy repülőgép-hordozó és annak köteléke elkövetne.
Hozzá kell tenni, hogy az USS Stark (FFG-31) Perry-osztályú fregatt 1987. március 17-én két Exocetet is bekapott. A hajót megmentették, nem süllyedt el, „csupán” súlyos sérüléseket szenvedett. Figyelemre méltó, hogy a hordozónál nagyságrendekkel kisebb hajót két rakéta találata sem volt képes elsüllyeszteni. //Az eset hivatalos vizsgálatának jelentése letölthető innen.//
Érdekes továbbá az a kérdés is, hogy a cikkíró nem árulja el: Észak-Koreának honnan lennének cirkálórakétái? Az ország szegény és éhezik, a helyi rakétatechnika pedig sokkal inkább a ballisztikus rakétákra koncentrál, mintsem a cirkálórakétákra.
A szerző következő érdekes állítása a flottányi iráni kisrepülőgép és hajó, mely egyszerre veti rá magát az amerikai hordozóra. Tegyük félre azt, hogy ehhez először a kíséreten kellene átverekedniük magukat. A kérdés csupán annyi: hogyan lehet megoldani azt, hogy feltűnésmentesen mondjuk 100 kisrepülőgép egy időben induljon az iráni partoktól és így a légtértől is messzebb lévő hordozó ellen? Főleg úgy, hogy a hordozó radarrendszere, illetve a sokat emlegetett Hawkeye gépek mélyen belátnak Irán területére. Emlékezetes az USS Vincennes esete: a lecsúzlizott Airbust a felszállástól kezdve követték. Nos, ha én a légvédelmért felelős tiszt vagyok, azonnal feltűnne, ha Irán összes kisrepülőgépe elkezdene felszállni különböző helyekről, a normális forgalom többszörösét produkálva. Ne felejtsük el, itt polgári kisgépekről ír a cikkíró, melyek a katonai támadó repülőgépekhez képest lassúak, pláne robbanószerrel telepakolva. Hát, ha észlelek a radarernyőmön 100 kisgépet, melyek teljesen spontán a kötelékem felé indulnak, bizony azonnal légvédelmi riadót fújok és oda a meglepetés. Arról nem is beszélve, hogy meglehetősen bonyolult egy olyan rendszert kidolgozni, ahol az összes, eltérő sebességre képes kisgép pontosan egy időpontban található mondjuk két kilométeres rádiuszon belül. Más esély nem nagyon van: túl kell terhelni az Aegis-rendszert és a többi légvédelmi eszközt, különben vidám vadkacsavadászattá fajul a dolog.
Brecher ugyanakkor teljesen figyelmen kívül hagyja a tengeri aknák telepítését, azok hatását és hatékonyságát: kapitális hiba.

Érdekes cikk, de sokkal inkább fantazmagória, mintsem komoly elméleti munka. A szerző rengeteg olyan feltételezéssel él, melyek az amerikai oldal lehetőségeit le-, míg az ellenfelekét felbecsüli. Nem állítom azt, hogy az aszimetrikus hadviselés nem lehet eredményes a haditengerészeti ütközetekben. Azt viszont tagadom, hogy a cikkben említett módon komoly esély lenne egy vagy több amerikai hordozó és annak kötelékeinek megsemmisítésére.
Az aszimetrikus hadviselés légi irányvonala sosem működött, lásd a jugoszláv példát. A szárazföldi vonal épen mostanában vall kudarcot, hiszen Irak és Afganisztán esetében is sokkal inkább a civil lakosság öldöklésére képesek csak a terroristák, mintsem bármilyen komoly katonai támadásra. Kérdés, ezek után a tengeren valóban ennyire más lenne a felállás?
Véleményem szerint nem, az indokokat lásd fentebb.

3 Comments:

Anonymous Gabi said...

Szép napot

Az egy dolog, hogy Mr. Brecher butaságokat hord össze, de van Ripen igencsak jól sikerült akciójára mi a magyarázat? Ha neki sikerült, összejöhet iránnak is, nem?

4:16 du.

 
Blogger Trau said...

Napsugarast!

gabi:
Jelentem, most probalok tovabbi infokat osszeszedni a gyakorlatrol. Nem konnyu: nem volt publikus es 4 evvel ezelott zajlott... :)


Udv!

Trau

4:53 du.

 
Anonymous Gabi said...

Sok sikert hozzá :)
Én így hirtelen csak arra tudok gondolni, hogy igaza volt van Ripen-nek, és le volt vajazva a gyakorlat végkimenetele, ergo a "saját" erők nem vitték túlzásba a védekezést.

5:00 du.

 

Megjegyzés küldése

<< Home