Repülés, haditechnika, geopolitika, hülyeségeken csámcsogás. Mint a bazárban. :)

szerda, január 04, 2006

Rakétavédelem EU-módra

Nos, a Guardian szerint négy európai ország (Belgium, Franciaország, Nagy-britannia és Németország) hírszerzőinek egyesített munkája azt jelzi, hogy Irán nagy hatótbváolságú, atomrobbanófejjel is felszerelhető föld-föld osztályú rakéták fejlesztését végzi rohamtempóban (kisebb kémiai, biológiai entyem-pentyem is fellelhető a dokumentum szerint, de most igazán a hordozó a lényeg).
Én természetesen elhiszem (mibe is kerül nekem ez?), hogy az EU vezetői, ellentétben az Egyesült Államok véleményével, úgy látják, hogy az iráni nukleáris program szigorúan és csakis békés célokat szolgál. De tételezzük fel, hogy véletlenül az összeillő kockák tényleg helyes képet mutatnak: akkor mi van? Na persze ez csak egy teória, hiszen tudjuk, Irán mérsékelt, a szomszédaival és a külvilággal nyugodt, kiegyensúlyozott viszonyra törekvő békés, demokratikus állam.
Szóval.
Ha valóban nagy hatótávolságú támadó rakéták kifejlesztését végzik, akkor az Európai Uniót a gázutánpótlás mellett 2006. talán másik legnagyobb biztonságpolitikai kihívása éri. Egészen más ugyanis úgy tárgyalni, hogy maximum a jól megszokott titkosszolgálati adok-kapok megy, néminemű terrorista-támogatással, mintsem úgy, hogy komolyan vehető veszély fenyegesse az EU kontinentális területeit. Márpedig a hírek szerint olyan eszköz barkácsolása folyik, mely minimum Délkelet-Európa elérésére lesz alkalmas. Gondolom, ennek az olaszok nagyon örülnek...
Na de mi kellene a rakétaveszély elhárításához? Pistike, egyes, leülhetsz, nem megy az EU bombázni sehova. Nincs is igazából mivel...
Az alábbiakban, alkalmazkodva az egyre erősödő szándéknak, egy hangsúlyozottan független, csak európai fejlesztésből és pénzből összejövő, kiépítésében és működtetésében is „USA-mentes”, a NATO-n kívüli önálló rakétavédelmi rendszer elemeit boncolgatnám.
A komolysághoz visszatérve: először is illik tudni, hogy a rakétát honnan indíthatják? Ugye ez akkor egyszerűbb, ha fix, telepített rakétaindító silókról beszélünk. Véleményem szerint azonban az iráni vezetők nem egészen bolondok, így a mobil állásból (jellemzően nehéz félpótkocsis teherautóról vagy 8x8, esetleg 10x10 kerékképletű terepjáró nehéz gépkocsiról) indítható eszközökre szavaznak. Nagy valószínűség szerint az ország északnyugati része lehet a preferált indítási zóna, de a hatótávolságtól sok minden függhet.
Nos, az kevés, hogy tudjuk, kb. honnan jöhet. Azt is tudni kell, hogy mikor indul egy rakéta. Ez önmagában nem egy nagy mágia, hiszen a hajtómű infravörös jeleit elrejteni gyakorlatilag lehetetlen, érthető okokból. Ahhoz, hogy ezeket az infravörös jeleket fogjuk, észleljük, állandó megfigyelőrendszer szükségeltetik. Ez jellemzően műholdakat, illetve stratégiai felderítő repülőgépeket jelentene. Nos, a legjobb tudomásom szerint ebben a pillanatban nincs kiépítve olyan, hangsúlyozom: európai műholdas megfigyelőrendszer, mely képes lenne azonnal észlelni egy rakéta indítását, majd a kapott adatokat valós időben továbbítani a megfelelő parancsnokságra.
Az amerikai Védelmi Minisztérium szerint a megsemmisítés legjobb időpontja éppen az indításkor adódik, hiszen a célpont könnyen és pontosan azonosítható. Ennek megfelelően „nyomják” a Boeing Airborne Laser programot, mely nem más, mint egy B-747-esre telepített, szép nagy lézerfegyver. A cél a rakéta megsemmisítése a folyamatosan a környéken járőröző repülőgépről.
Az Európai Uniónak ehhez hasonló kutatási-fejlesztési programja nincs. Nehéz is lenne, hiszen akkora méretű repülőgép, mint ami az ABL-rendszer befogadásához kellene, nem jellemzően készül az EU területén. Mielőtt t. úr közbevetné: igen, az Airbus A-380 „Lufi” elméletileg méret alapján akár alkalmas is lenne. Kérdés, hogy mikorra lehetne ennyire radikálisan átalakítani a repülőgép szerkezetét, hiszen az ABL-repülőgépet nézve azért látható, hogy történik egy és más. A gép mellett nem ártana egy működő felderítő és célzórendszer is, illetve maga a többször is felhasználható „lézerágyú”.
Ha a rakétát nem sikerül kilőni az első másodpercekben, akkor az repülni fog. Repülés közben is követhető: ehhez megfelelő radarrendszerek szükségesek. A radarrendszer komplexitása legjobb tudomásom szerint megköveteli a fix telepítésű, nagyméretű sugárzó eszközök elhelyezését (legalábbis alapvetően ilyenekkel dolgozik a jelenleg legfejlettebbnek mondható amerikai rendszer is). Ehhez ezeket ki is kell építeni, értelemszerűen az EU jelenlegi határországainak megfelelő pontjaira lenne érdemes felhúzni a rendszer elemeit.
Itt rögtön két apróbb probléma lépett fel:
1., Mik a határok és meddig maradnak azok? Az EU bővítése ugye nem áll le: a Balkán, Törökország, mind-mind tagjelöltek.
2., Mennyire lenne boldog az érintett terület lakossága? Mint a NATO és kis hazánk katonai vezetése is megtapasztalhatta, ha megzendül az és támadnak a környezetvédők, nincs az a védelmi érv, ami képes lenne az adott beruházást véghez is vinni. Ehhez politikai elszántság szükségeltetik, az pedig az EU-ban igencsak hiánycikknek számít //Mondjuk Sarkozyről simán elképzelem, hogy rohamrendőrökkel eltakarítja a tiltakozókat, de a kemény fellépéséért a művelt Európa megvetése sújtja jelenleg is//. Márpedig egy ilyen rakétafigyelő radarrendszer kicsit nagyobb, mint egy átlagos légtérfigyelő lokátor.
Kérdés persze, hogy a jelenlegi, már telepített radarállomások alkalmasak lennének-e egy esetleges továbbfejlesztéssel a feladatra? Az átépítés még mindig kisebb problémákat okozhat ilyen téren, mint egy „zöldmezős” beruházás.
Ha már látjuk a rakétát, de csakis akkor, alkalom nyílhat a támadóeszköz leküzdésére. Ehhez azonban fegyver is kell. Jellemzően két úton képzelik el a bejövő rakéta megsemmisítését. A hagyományos iskola elfog rakétákkal operál, míg a jövőbe tekintők a lézerfegyveres megoldást preferálnák.
Maradjunk egyelőre az elsőnél, hiszen ez már működik, ha csak kísérleti szinten és több, kisebb-nagyobb hibával is. Igaz, egy valószínűsíthetően (márpedig a jelenlegi állás szerint inkább lesz a nem túl pontos rakéta orrában nuki, mintsem egy 600 kg-os rombolótöltet) tömegpusztító rakéta leküzdésekor nem engedhetőek meg a hibák. Európa egész egyszerűen túl sűrűn lakott ahhoz, hogy mindegy legyen, becsapódik-e a robbanófej vagy nem.
Az amerikai THAAD és a Raytheon Patriot PAC-3-as rendszere, mint említettem, már működik. Kísérleti körülmények között. Megjegyzem, a Patriot PAC-3-as, legfejlettebb, kifejezetten kis hatótávolságú ballisztikus rakéták ellen megalkotott rendszer az utolsó iraki háború előtt a 17. változatos körülmények között érkező céltárgyból 17-et megsemmisített. Az iraki háborúban viszont már nem sikerült ilyen teljesítményt nyújtania. A kinetikus energiával, azaz ütközéssel megsemmisítés hihetetlenül pontos célzást igényel, ezt nem könnyű biztosítani. Főleg egy olyan rakétával szemben, melynek repülési paraméterei nem teljesen ismertek (ellentétben a kísérleteknél alkalmazott amerikai célrakétákkal).
Nos, jelenleg nem sok EU-s rendszert találtam. Van az EADS-nek egy szép hosszú, 2005. júniusi sajtóbejelentése, hogy mennyire okosak és hogy persze, meg kéne oldani ezt a rakétavédelmet és erre készek is. Felleltem egy 1993. áprilisi római WEU-s (Nyugat-európai Unió) szimpózium anyagát is, ahol jól végigbeszélték az akkori helyzetet.
Aztán ennyi.
Jelenleg Európában a görögöknek van PAC-as rendszerük, illetve a hollandok rendelték meg.

A legnagyobb gond, amiről nem is szóltam: a pénz. A fentebb említett rendszerek kiépítése a legszerényebb becslések szerint is bőven több száz milliárd euró lehet. Honnan lenne rá pénz, amikor az új EU-s költségvetés néhány milliárd eurójáról is fél évig folytak a késhegyre menő viták?

2 Comments:

Anonymous Névtelen said...

Ami a PAC-3-at illeti:
http://militarypapers.hu/comment.php?comment.news.152

12:34 du.

 
Blogger Trau said...

Napsugarast!

Arra jartam... :)

Trau

2:28 du.

 

Megjegyzés küldése

<< Home