Repülés, haditechnika, geopolitika, hülyeségeken csámcsogás. Mint a bazárban. :)

vasárnap, szeptember 17, 2006

Költözde

Mindenféle költözködés előtt állok: de van, ami már megtörtént.

Kedveskéim!

Ezennel jelentem, hogy a blog elköltözött. Áttettem magam a hirszerzo.hu-ra.

Hogy miért? Egyrészt az ottani társaság még inkább megfelelőnek tűni (többen is külpollal foglalkoznak, másrészt mert meghívtak.

A design egy fokkal kevésbé szörnyű, mint itt, de a tartalom csak javulni fog.

Szóval mindenkit várok az új helyen, a Kilátás a karosszékből nevet kapott blogomon.

szerda, szeptember 13, 2006

Videodélután

Süti-ropi-kóla-chips, egy nagy kupac videofilmet volt szerencsém összekeresni, természetesen 9-11 ügyben.
Elsőként tekintsük meg a CNN 2001.09.11-i adásának fontos részeit: a CNN weblapján keresztül elérhetővé tette, majd Allahpundit és a YouTube.com segítségével bármikor megnézhetővé vált a dokumentum.

A horror folytatódik: eddig nem látott, amatőr felvétel az égő WTC-ről, melyet egy, a tornyoktól 30 méterre lakó ausztrál pár készített. Figyelem! A filmen öngyilkos ugrások és vér láthatóak! A média ezeket a felvételeket nem merte adásba tenni: kegyeletből, félelemből? Pedig _ez_ történt akkor és nem közel 3000 ember valamely absztrakt köddé válása.

S végül egy figyelemre méltó összeállítás a már jól ismert MEMRI.org munkatársaitól. A film eredeti, arab és fárszi nyelvű újságcikkekkel, sugárzott TV-adásokkal azt vizsgálja, hogy milyen a visszhangja a 9-11-nek az arab világban. Eléggé mellbevágó film. Többek között megtudtuk, hogy 30 millió amerikai állampolgár hagyta ott a kereszténységet s „vette fel a zsidó hitet”.
Jah és mindenről a nemzetközi cionisták összeesküvése tehet.

Egy bonyolult keringő

Nem egyszerű a táncrend, ha a parketten Irán, Európa és az Egyesült államok ropja, a fal mellett pedig Libanon a gardedám. Erre próbál rámutatni Federico Bordonaro is, aki szerint újabb transzatlanti törés várható az Iránnal kapcsolatos ügyek miatt.
Az alaphelyzet, nem kevés sarkítással, de könnyen leírható: az Egyesült Államok, Izraellel karöltve konkrét veszélyforrást lát az iráni nukleáris program miatt, melyet akár katonai erővel is, de meg kell oldani. Európa viszont a „beszéljük meg, gyerekek” elvét követi, azaz kizárólag a békés, tárgyalásos úton történő diplomáciai megoldást tudja elképzelni.

Az eddig sem túl egyszerű folyamatokba a libanoni helyzet vitt új csavart. Ennek konkrét eredménye az európai országok egynémelyikének nyakig merülése a közel-keleti katyvaszban. Ennek számos kihatása és oldalága is van, de erről majd később, folyamatában.

Abban nagyjából konszenzus van, hogy Irán kifejezetten jól jött ki a legutóbbi libanoni háborúból. Az előretolt hadseregként működő, gazdag apanázsból építkező Hezbollah, akárhogy nézzük, igen alapos leckét adott Izraelnek. A foglyul ejtett katonák foglyok, az ENSZ BT 1701-es határozatának erre vonatkozó szakaszait mindenki elfelejtette, szépen csendben.

A háború, legalábbis a mi szempontunkból, egy igen érdekes színt vitt az amúgy is sokszínű palettára: az EU tagállamainak aktív, katonai részvételét a Közel-Kelet tűzfészkében. Az ide bekerült országok, így a legnagyobb szájú, de végül már-már kicsinyesen szűkmarkúan teljesítő Franciaország meglehetősen forró lábosba került: a múlt miatt is ezernyi szállal kötődik Libanonhoz, ugyanakkor kényelmetlen közelségben van Irán is. Az az Irán, amely, s ezt ne felejtsük el, az összes létező diplomáciai trükköt beveti az időhúzás végett: a sokéves tapasztalat szerint a nukleáris ügyekben az iráni tárgyalódelegáció akkor nem hazudik, ha nem csak nem beszél, de nem is ír.
Washington ezt érthető okokból rosszallja, Európa meg szintén érthető okokból rosszallja a rosszallást. Más sem hiányzik Franciaországnak például, mintsem egy amerikai-izraeli közös légi hadjárat!

A francia külügyminiszter, Philippe Douste-Blazy szeptember hatodikai nyilatkozata szinte minden diplomáciai sallangtól mentes: Párizs „nem tud elfogadni egy civilizációk közötti háborút” a nyugati kultúrkör és a mozlim világ között //Rendben van, de erről ugye azért szóltak a másik oldalra is? Csak úgy a biztonság kedvéért kérdeztem...//. A nyilatkozat nem volt előzmény nélkül való: George W. Bush amerikai elnök nem sokkal előtte az Al-Kaidával összevethetően veszélyes rezsimnek nevezte Iránt.
Douste-Blazy, minden bizonnyal szintén a már említett amerikai elnökre célozva hozzátette, hogy „egy adott országban vagy kontinensen nem a nyugatiak határozzák meg, mi a jó és mi a gonosz”. Ez eléggé egyértelműen utal a híres-neves „gonosz tengelye”-meghatározásra, melynek Irán, hogy úgy mondjam, minimum a közepe.
Párizs ennél egyértelműbben már nem is adhatná a világ tudomására, hogy mélységesen nem ért egyet a Bush-adminisztráció politikai és stratégiai irányvonalával, már ami az iráni kérdést illeti. Az európai politikusok jelentős része, így a francia külügyérek is aképp vélik, hogy Washington a problémát a huntigtoni „civilizációk összecsapása”-szemüveggel közelítik meg.
Párizs ugyanakkor szeretné tovább vinni és kiszélesíteni a diplomáciai offenzívát Iránnal szemben //ami, jegyezzük meg, idáig gyakorlatilag az égegyadta világon semmilyen eredményt nem hozott, azon kívül, hogy a NAÜ, az ENSZ és minden más tárgyalódelegációval feltörölték a tárgyalót, kétszer, oda-vissza//.
A lényeges pontok: a tárgyalások folytatása úgy, hogy egyrészt ne bántódjon meg Mahmoud Ahmadinejad iráni elnök, másrészt ne fenyegessék a kormányát sem. Mindezt annak ellenére tartja fontosnak Párizs, hogy még saját bevallása szerint is „nem kielégítő” Teherán jelenlegi álláspontja az üggyel kapcsolatban.
Másnap támogatta miniszterét Dominique de Villepin miniszterelnök is, emellett kritizálta Washington terrorizmus elleni stratégiáját is.

A külügyminiszter szavait illik komoly állásfoglalásnak venni, hiszen a libanoni buliba Olaszországgal karöltve épp csak belépő és saját mozlimjaival időnként kemény utcai csatákat vívó //s csendesen ugyan, de nap mint nap megütköző: tessék csak megnézni, hogy egy átlagos „békebeli” napon hány autót és kukát gyújtanak fel vagy törnek össze Franciaország városaiban...// ország próbál pozitív képet mutatni magáról a mozlim világ felé. S mint ahogy említettem már, Franciaország komolyan tart attól, hogy Izrael és az USA nekiesik Iránnak. S ez véleménye szerint tovább bonyolítaná az amúgy sem egyszerű közel-keleti helyzetet, súlyosan veszélyeztetve Franciaország és egész Európa érdekeit és biztonságát, nem csupán a régióban, de magában az EU-ban is. Ennek megfelelően, bár Párizs is aggódik a teheráni atomfegyverkezési program miatt //nem véletlenül: Európa, s így Párizs is gyakorlatilag teljesen védtelen egy esetleges iráni közepes hatótávolságú rakéta támadása ellen//, de továbbra is azt vallja, hogy a tárgyalás az egyedüli üdvözítő út.

Federico Bordonaro véleménye szerint három évvel a belga-francia-német vezetésű //s kicsiny hazánkat az új, a jó Európa öbleibe kergető// hirig után újra hasonló jelek mutatkoznak. S ez bezony nem tesz jót a transzatlanti kapcsolatoknak. Meg az amúgy sem felhőtlen francia-amerikai kapcsolatoknak: ugye mindenki emlékezik még a hidegháború alatti kapcsolat egyes érdekes csavarjaira? Akkor persze azért könnyebb volt egyetértésre, vagy legalábbis kompromisszumra jutni, hiszen volt egy közös ellenség: a Nagy Gonosz Szovjetunió.A SZU összeomlása után viszont tovább hűvösödött a viszony: a stratégiai együttműködés ugyan továbbra is fontos maradt, de már nem központi kérdésként. Jegyzem meg halkan, a francia gloire újjáélesztésének kísérletébe, az alanyi jogon képzelt nagyhatalmi státusz kiépítésében pedig egyenesen kapóra jön egy kis ellentét-felmutatás az amerikaiakkal. Pláne úgy, ha Franciaország nem is annyira titkoltan az EU vezető szerepére tör, mind kül-, mind biztonságpolitikailag. S ha Franciaország nagyhatalom, akkor az EU egyenesen a világ másik pólusa, s ez a pólus bizony perpill az USA-val szemben definiálható a legkönnyebben. Nem véletlenül: ugye, Kínával szemben nem lehet, mert akkor oda a virágzó piac, a mozlim világgal nem lehet, mert az tűzoltóautós-rohamrendőrös jamboree-k képét vetíti a nem túl távoli horizontra, Afrika meg senkit nem érdekel Európában. Az oroszokkal sem érdemes ilyet játszani, mert akkor fázni fognak a párizsi és berlini nyugdíjasok. Az meg kormányváltást jelent.
Az USA ugyanakkor divatos ellenfél, úgyis mindenki utálja, messze is van, sokat is tűr, meg különben is, túl gazdag, túl fejlett és túl sok fegyvere és technológiája van.
A francia kormány ráadásul ez ügyben aránylag stabil és egységes hazai háttértámogatásra számíthat: a jobb- és baloldal, kevés kivételtől eltekintve az értelmiség és az elit nagy része is úgy gondolja: Párizs továbbra is az USA szövetségese marad, de nem lesz olyan ölebe, mint sokan Nagy-Britanniát tartják annak. Ennek megfelelően távol marad minden olyan katonai művelettől, ahol Franciaország alávetett szerepet kap csupán //itt azért két közbeszúrás: 1., ughye arról nem szokás beszélni, milyen műveletekben vesz részt Franciaország a volt afrikai gyarmatain és azok környékén; 2., azért a libanoni, olaszok által vezetett akció azért legnagyobb jóindulattal is mellérendelt: node vakok között félszemű a király...//.

A kulturális különbségtétel is azonnal kommunikálható: az angolszász vagy még inkább angol-amerikai kultúrához képest Franciaország más. Hogy ez jobb vagy rosszabb, arról persze már lehet vitatkozni //gondolok itt az igencsak felemás protekcionizmusra, a néha hisztérikusságig fokozódó Amerika-ellenességre, lásd Danone-ügy...//.
A kulturális másság hangoztatása azonban néha kap egy kis gellert: azonban néha kap egy kis a régóta nem túl aktív //és akkor még finoman fogalmaztam: ki látta utoljára élve?// francia elnök, Jacques Chirac egyik kedvenc toposza a túl individualista amerikai és brit szociális modell. Ennek lenne ellentéte ugye az európai út. Liberál-kapitalizmus és globalizáció helyett szociáldemokratikus hagyományok és jóléti állam. Itt sajnos szóvá kell tenni: bár tagadhatatlan, hogy az Egyesült Államokban vannak irgalmatlan szegénységben élő rétegek, de azt ne felejtsük el: az európai szociális háló már régen nem úgy működik, amiről Chirac beszél. S hogy egyre inkább nem működik, annak ezernyi jele van: tessék csak megkérdezni mondjuk a német pénzügyminisztert, mekkora öröm a hagyományos jóléti állam maradványait mentegetni. Egyszerű: ha nincs pénz, nincs miből fenntartani a szociális hálót. Márpedig az európai gazdaság, finoman szólva is, mostanában kissé döcögős. Szóval a mi utunk sem aranyból van és nagyon nem látni, végül hová fog vinni. Csak azt látni, hogy egynémely ázsiai feltörekvők dübörögnek előre, míg az öreg és kényelmes Európa nem igazán szeretne versenytempót felvenni. Elszokott tőle.
Párizs azt sem felejti el, hogy az Egyesült Államok nemes egyszerűséggel kihúzta magát a Nemzetközi Büntetőbíróság hatásköre alól, s tette ezt teljes nyilvánosság mellett.

Franciaország véleménye szerint az iszlám terrorizmus ellen legjobb egy megfelelő nyugati-mozlim párbeszéd kialakításával és politikai megegyezésekkel lehet és kell küzdeni. A közel-keleti rezsimek és államok ellen viselt háborúk kontraproduktívnak bizonyultak: csak azt nem árulja el itt a szerző, hogy hol sikerült _nem_ kontraproduktív tárgyalásokat folytatni a két félnek. A kudarcba fulladt béketárgyalásokkal, megegyezésekkel, szerződésekkel nagyjából Eufráteszt lehetne rekeszteni. Az iráni aktákból is kitelne egy szajnai gyaloghíd alapozása...
S vesse rám a T. Olvasó a csúsztatás vádjával pácolt követ: Theo Van Gogh is meg akarta beszélni a dolgot, ott, az amszterdami utca kövén. Már ameddig el nem vágták a torkát.

A tárgyalások preferálása egyértelmű az iráni esetben is: a francia megoldás szerint nincs más út, mintsem a multilateralizmuson alapuló tárgyalássorozat, a diplomácia teljes fegyvertárát bevetve //ez Chamberlain-nek is majdnem bejött...//, az Európai Unió tárgyalási pozícióinak további erősítése //hehehe...//, mindeközben még szorosabb együttműködést kialakítva az ügyben Moszkvával és Pekinggel, s egyben egy jövendő több pólusú világrend alapjait is megvetve.
Ennek kapcsán megjegyzendő, hogy egyrészt Oroszország az iraki atomprogram egyik, ha nem a legfőbb beszállítója, mellesleg fegyverbeszállítóként is nagyra becsült Iránban. Ráadásul ha nagyon akarom, akkor az orosz nagyhatalmi nyomulás egyik régi-új területének lehet felfogni Iránt.
Peking pedig végtelen energiaéhségében Irán egyik legnagyobb, több száz milliárd dolláros gázüzletet kötő partnerének számít. Nomármost felettébb valószínűtlen, hogy az említett kötődésekkel és nem mellesleg állandó és vétójoggal járó ENSZ BT-tagsággal rendelkező országok Amerika és Izrael kérésére akárcsak diplomáciai satuba szorítanák Iránt.

Franciaország és Oroszország viszonya mind védelmi, mind gazdasági színtéren gyümölcsöző. Feltűnő volt, hogy Párizs nem volt igazán ideges a téli földgáz-hacacáré idején. Az orosz Vneshtorgbank augusztusi bevásárlása, mely közel öt százalékos tulajdonrészt jelent az EU ékkövének tartott, az európai védelmi piac ernyőszervezetének számító EADS-ben pedig csak egy újabb, nem is apró jele a kiváló kapcsolatoknak.
Ha jobban utánagondolunk, akkor sem Franciaországnak, sem az EU-nak, reálisan értékelve a dolgokat, nincs más területe az offenzívára vagy egyáltalán a próbálkozásra, mint a diplomácia. Mint Füzes Oszkár keddi publicisztikájában olvasható, az EU immáron nem csak az amerikai haditechnikától és védelmi fejlesztésektől került fényévnyi távolságra //szabadjon emlékeztetnem a T. Olvasót az Airbus A400M-projektre: pedig ez egy aránylag egyszerű fejlesztés, semmi extra nincs benne...//, de immáron egyszerűen nincs mozgósítható, távolban is bevethető hadereje. A katonai elrettentés vagy legalább a hagyományos ütőerő, mint potenciális fenyegetés bevetése élénk kacajt csal Tripolitól Teheránig minden érintett ajkára. Az erőkihelyezés, az oly sokat emlegetett „force projection” pedig egyelőre aktákban létezik csupán: igaz, ezekkel legalább közelharcban nagyot lehet ütni.
Párizsnak csak akkor osztanak lapot a közel-keleti játszmában, ha van mit letennie az asztalra.

S ez csupán a diplomácia, a közvetítői szerep lehet. A francia közvélemény és politikai elit szinte egyöntetű véleménye szerint az iraki háború bebizonyította a „héják útjának” működésképtelenségét. Az olasz-francia libanoni vezető szerep már az új, a tárgyalásokon főszerepre készülő, a nyugati irányvonalat megszabni készülő Franciaország jele. Ebben csendesen támogatja őket az ügyben az átlagosnál azért jóval óvatosabb és halkabb amerikai külügyi vezetés. A dolog alapvetően érdekes és akár működőképes fejlemény lehet. Egészen az első, az iráni és/vagy szíriai légvédelmi lokátorállomásra kilőtt amerikai és/vagy izraeli rakétáig. Ha felerősödnek az előbb említett két országban a keménykezű, megelőző katonai csapást szükségesnek tartó erők lépnek ismét előre, megakadályozhatatlannak tartva az iráni atombomba-fejlesztést, akkor a francia kezdeményezésnek csúnya vége leend. Márpedig azt azért nem, hiszem, hogy Izrael, amely a mai napig a legerősebb légierővel rendelkezik 10000 kilométeres körzetben, megvárja, míg feltöltik a basheri erőművet a dúsított uránt tartalmazó kazettákkal.
S ezt a franciák is nagyon jól tudják...

kedd, szeptember 12, 2006

Repülős hírek, #101

Ismét repülhetnek a brit Nimrodok: a repülési tilalom feloldására azután került sor, hogy átvizsgálták a RAF teljes Nimrod MR2-es flottáját. Mint ismeretes, szeptember 2-án, helyi idő szerint 11.00 körül a 120. század által üzemeltetett XV230-as oldalszámú MR2-es zuhant le 20 kilométerre nyugatra Kandahár repülőterétől, 14 halottat követelve. A gép egyébként a RAF flottájának legidősebb, még üzemben lévő Nimrodja volt.
A gép a RAF jelentése szerint közepes és nagy magasságban repült, amikor egy légiutántöltést követően technikai problémát jelzett – a feltevések szerint tűzről volt szó.
A katasztrófa helyszínét az Amerikai Légierő biztosította, General Atomics MQ-1 Predator pilóta nélküli repülőgépekkel és Sikorsky HH-60G Pave Hawk harci kutató-mentő helikopterekkel.-
A gép a szövetségesek kandahári offenzíváját segítette a fedélzeten lévő elektrooptikai és infravörös felderítőeszközökkel.

Szeptember 11-én lezuhant a Török Légierő egyik F-16 Falconja az északnyugati Canakkale tartomány területén. A pilóta, Ozgur Alagoz főhadnagy sikeresen katapultált és túlélte a katasztrófát, majd Balikesir támaszpontjára szállították egy helikopterrel.
A repülőgép Evciler település mellett, hegyvidéki területen zuhant le, a tartomány Bayramiç kerületében, helyi idő szerint 13:00 körül. Az első jelentések szerint hajtóműhiba okozhatta a gép elvesztését.

Lezuhant egy orosz helikopter is szeptember 11-én. A Mi-8 vagy Mi-17-es fedélzetén 12 utas (javarészt tábornokok és más főtisztek), illetve 3 főnyi személyzet tartózkodott. A gép Vlagyikavkaztól nem messze, a Kaukázusban zuhant le. Az első hírek szerint öten élték túl a katasztrófát.

Az Isttimes News Network tudósítása szerimt korántsem nevezhető sikertörténetnek az indiai MiG-21 Bison-projekt. A hírügynökség adatai szerint a 113 átalakított és modernizált gépnek csupán egyharmada repülőképes egyszerre: a maradék alkatrész- és karbantartáshiány miatt a földön vesztegel. Ez igencsak nagy probléma, hiszen a típusnak elméletileg 2020-ig lenne szerepe az Indiai Légierő kötelékeiben. Megjegyzendő, hogy a 2001-es gyártásbeindítás óta már három Bison esett le.
Az IAF szerint a helyzet egy kicsit jobb: 55-60 százalékos a hadrafoghatóság. A dolog különösen azért kínos, mert a legnagyobb rivális, Pakisztán éppen mostanában kap új és használt F-16C/D Falcon vadászbombázókat, illetve megkezdődik a közös pakisztáni-kínai JF-17 Thunder sorozatgyártása is. A sajtóhírek szerint nem csupán a Bisonok bizonyulnak betegnek: az IAF a Hindustan Aeronautics-hoz fordult, hogy ugyanmár, csináljanak valamit a mintegy 90, helyi gyártású Jaguar támadó repülőgéppel, hogy használni is lehessen őket. Hasonló problémákkal néz szembe a 100 gépes MiG-27ML-flotta is.
S a dolog végén még egy apró probléma: az éppen a MiG-21-eseket felváltani szándékozó, saját fejlesztésű Tejas könnyű harci repülőgép is sok-sok évre van még a rendszeresítéstől.

Bagramban járt egy érdekes madár: a NASA veterán, N298NA lajstromszámú WB-57-ese (amerikanizált Canberra) került lencsevégre az afganisztáni repülőtér hangárjában. S hogy mit keresett pont itt az öreg masina? A gép arról ismert, hogy a Northrop Grumman és a Légierő ezen a gépen teszteli a Battlefield Airborne Communication Node (BACN) projektet. Azaz a gép egyfajta égi átjátszóállomásként funkcionál a hadműveleti zóna felett. Valószínűleg „élesben” is tesztelik a rendszert, azért járt a több szempontból is „forró” helyszínen.




Megsemmisítik az Amerikai Légierő teljes T-3A Firefly-flottáját. A 110 darab, a brit Slingsby által gyártott repülőgép kivégzésére azután kerül sor, hogy a típust alig négy éves pályafutás után végleg kivonták a hadrendből. A kétüléses, egy hajtóműves, légcsavaros kiképző repülőgép 1993-ban váltotta fel a T-41-eseket, de 1997-ben már leállították a típus repüléseit, miután három katasztrófában összesen 3 oktató és 3 növendék veszítette életét. A típust most végül teljesen kivonják – talán nem véletlenül.
A gépekért a bontást végző TOTALL Metal Recycling csupőn az ócskavas-értéket fizeti ki, plusz 12 ezer dollár szállítási díjat az Edwards Légitámaszponton lévő négy gépért.
A halálra ítélt gépek 106 példánya jelenleg a texasi Hondo Repülőtéren áll, ide kerül bontásra a négy további példány is. A gépeket szeptember 25-ig szét is bontják. A gépek civil lajstromjel alatti újbóli üzembe helyezése nem lett volna gazdaságos, mert a 9 éves tárolás alatt súlyosan károsodott a hajtómű, illetve a függőleges és a vízszintes vezérsík borítása. Ezek cseréje pedig összesen annyiba kerülne, hogy az megközelíti egy új repülőgép vételárát.
A Légierő amúgy 32 millió dollárt fizetett a 110 repülőgépért, majd további 10 millió dollárt költött a javítgatásokra //Tiszta Magyarország...//

S ha már szétbontás: így néz ki, amikor a bontógép markában egy F-16 Falcon egy törzskerete lóg. A kép többi része sem túl vidám...



Szeptember 8-án bezárt Keflavik: az utolsó amerikai katonák is elhagyták az egykor kulcsfontosságú támaszpontot és annak repülőterét. Keflavik elsősorban a szovjet tengeralattjárókra vadászó SOSUS-vonal egyik végeként és központjaként volt ismert, de emellett komoly P-3 Orion és F-4E Phantom II, majd F-15 Eagle csoportok is dolgoztak a szigetről.

Újabb értesülések szerint alaposan csökkentené a Légierő a megrendelésre kerülő F-35 Lightning II-esek (leánykori nevén JSF) számát. A fáma szerint most három századnyi (másképp egy ezrednyi), azaz 72 repülőgép megrendelésének eltörléséről lenne szó. Az ok: a típus példányonkénti árának rakétaszerű emelkedése.
A jól értesült források szerint a Légierő 2008-as pénzügyi évre szóló, de a beszerzéseket 2013-ig felvázoló költségvetési tervezete már ennek fényében került a védelmi minisztérium elé augusztus közepén.
Az eddigi hivatalos tervek szerint a Légierő, a Haditengerészet és a Tengerészgyalogság csaknem 2500 gépet vásárolna, míg a nyolc nemzetközi JSF-partner több mint 770 példányt venne meg. Darabonként 276 millió dollárért, teszem hozzá én.

Egyetértőleg

Azon ritka pillanatok egyikét éltem meg, hogy a reggeli kávézás mellett, a NOL egyik cikkét olvasván heves bólogatásba kezdtem. Füzes Oszkár „Valahol Eurisztánban” cikkének megállapításaival alapvetően egyetértek, csupán néhány apróbb, a helyhiány miatt kimaradt részletet tennék hozzá, csak az árnyalás végett.
A szerző a bevezetőben szerintem teljesen helyesen állapítja meg: Irak miatt Afganisztán a háttérbe szorult. Ennek azonban több oka is van: egyrészt a hírfogyasztási szokások, másrészt az EU-tagállamok belpolitikája, harmadrészt a gazdasági helyzet, negyedrészt meg az EU védelmi politikájának defektjei.

Elsőként a hírfogyasztási szokásokat emlegettem. Bizony, Kedves Olvasó, a jó hír nem hír. Az európai napilappiacon, ahol egymás torkát reszelgetik a hagyományos és a bulvárlapok, nehéz olvasót találni a „leánygimnáziumot építettek fel Kandahárban” vagy „Épül az első országút” jellegű hírekkel. Na de egy zaftos „Huszonheten haltak meg a bagdadi robbantásban”, esetleg a „Polgárháború szélén tántorog Irak” címlap máris sokat dob az eladási mutatókon. Ez van, az átlagpolgár bizony a vért, szenvedést és erőszakot keresi. Jóleső borzongással nyugtázza a távolinak hitt dolgokat, bajokat – pedig ha egy kicsit gondolkodna...
S ami nincs a címlapon, az nem érdekes, az meg sem történik, vagy ha mégis, senkit nem érdekel.

Tagállami belpolitika: hát igen, kérem szépen, Irak mellett mára Afganisztán is emblematikus hely lett. Egy ország, ahol a gaz, gonosz, cionista és keresztény idegen hadak elnyomják és gyilkolják az igazhitűeket. Nomármost az EU-tagállamok úgy félnek a saját mozlim kisebbségük radikalizálódásától, a belső feszültségek növekedésétől, mint az egyszeri mozlim a röfipöri-noki-koviubisali napi menütől. Ennek megfelelően próbálják a szőnyeg alá seperni az egész ügyet, hiszen nem merik azzal csesztetni a meglehetősen hangossá vált mozlim csoportokat, hogy további katonákat és felszereléseket küldenek Afganisztánba. Ezzel alapvetően egyetlen apró probléma van: az Afganisztánban történt tálibellenes amerikai műveleteket az EU teljes mellszélességgel támogatta. Ez egy olyan tény, amit az EU jobb köreiben illik elfeledni, de minimum nem feszegetni. Persze, konferenciák, gyűlések, donorestek, miegymás: csak katonát ne kelljen adni!

Gazdasági helyzet: itt Füzes kollega ismét a darászfészek közepébe lépett bele jól. Bizony, az EU szegény, mint a templom egyszeri egere: testét sokkal inkább a szociális helyzet miatti görcsök tekergetik //micsoda képzavar, Kedves Olvasó!//, mintsem holmi terepszín vagy esetünkben éppen homokszín, méregdrága cuccokra költene. Márpedig a hadviselés majdnem olyan drága, ha nem drágább, mint az egészségügy. S ha teszem azt, a Bundestag dönteni kénytelen: egy hadosztályt Afganisztánba, vagy 5 százalékos nyugdíjemelés, lehet találgatni, mi jön ki győztesen. A nyugdíjas választ, a nyugdíjas szervezetek hangosak és befolyásosak, Afganisztán meg messze van és különben is, öljék csak egymást a hülye arabok.

S ezzel együtt dől meg az EU „merjünk nagyot álmodni”-jellegű afganisztáni terve: nincs mivel hadművelni. Amikor a NATO-főtitkár 500 meg 2500 katonáért könyörög erősítésképp, az komolytalanná teszi az egész EU-s kötelezettségvállalást. Tessék meglátni: az EU-nak az arca ugyan nagy, de az ökle egészen pöttömnyi. Mivel a tagországok (élen hazánkkal) nemhogy növelnék, de (tisztelet a kivételnek) folyamatosan csökkentik a honvédelmi költségvetést, amikor a Galileo-projekt, az Airbus A400M és az Eurofighter egyértelmű jelét adja a nemzetállami érdekek nyomulását (nesze neked EU-s közösségépítés), addig alapvető katonapolitikai és stratégiai hiba melldöngetve kiállni, és elkunyerálni Afganisztánt az amerikaiaktól. Akik, teljesen természetesen, több okból is széles vigyorral az arcukon adták át a feladatok egy jelentős részét. Egyrészt, ugye, a felszabaduló alakulatokra égető szükség van más hadszíntereken. Másrészt az EU saját magáról állít ki olyan képet, amilyet: s az egészben a legszebb, hogy önként és dalolva. A legelvakultabb EU-hívő sem állíthatja azt, hogy akár az elrettentés, akár az erőskezű rendteremtés, akár a nemzetépítés feladatában korszakosat alkot az európai közösség az afganisztáni kopár sziklák között.

S itt elérkeztünk Füzes Oszkár mondanivalójának lényegéhez (amit szerény személyem is emlegetett már sokszor): Afganisztánban nem béke, hanem háború van. Folyamatosan. Ezt illene tudomásul venni és nem olyanokkal etetni a hazai közvéleményt, hogy katonáink egy békés tartomány újjáépítését fogják szervezni. Mintha cserkésztábor lenne. A tegnap nyilvánosságot kapott //és a HM kommunikációs részlege által tankönyvbe illően elbaltázott: komolyan hitték azt, hogy a XXI. században, az infokommunikáció korszakában, kiküldött tudósítók jelenlétében az esemény titokban maradhat?!?!?! S hogy a támadás bejelentése biztonsági veszélyeket hordoz? Kire, könyörgöm? Hány Népszabi-előfizetés lehet Afganisztánban? Mit lehet megtudni? Ne kamuzzunk: az eltitkolás elsősorban belpolitikai ügy, s itt meg is állnék...// rakétatámadás nem az utolsó ilyen lesz: az „új húst” éppen „bepróbálták” a helyiek. Fogják is még. Ha nem vágták át volna a hazai közvéleményt, akkor ez nem lenne szenzáció. Így az.

Szóval háború van. Ez pedig nem illik bele a „beszéljük meg” agendáját követő európai külpolitika és biztonságpolitika sodorvonalába. Nem illik háborúról beszélni. Pláne nem cselekedni. Csak éppen akkor nem kellett volna belemászni, támogatólag, és pláne nem elkérni a főszerepet, sokkal később. Az elsőt még megértem: a villámgyors amerikai hadisikerek nagyjából és egészéből kockázatmentessé tették az európai támogatást. A támadó jellegű hadműveletek a mai napig döntő többségében amerikai szárazföldi csapatokkal történik. Persze ma is dolgoznak francia Mirage 2000-esek és brit Harrierek is Afganisztán légterében, de lenn a földön, a porban, a sziklák között és az utcákon túlnyomórészt amerikaiak halnak meg. Velük nem kell elszámolni az EU-s választópolgároknak, akik hihetetlenül hiperérzékenyek a legkisebb veszteségre is.

S bizony ameddig az ország egész területét szilárdan nem ellenőrzi a szövetséges haderő, addig az ópium is marad. Mit marad: rekordtermés lesz mákgubóból. Az ópium adta bevételből pedig a távoli vidékek helyi hadurai gazdálkodnak, sok-sok fegyvert és embert beszerezve belőle. Ali, a helyi földműves számára sokkal élőbb hatalom az éjszaka vagy akár nyílt nappal érkező terrorbagázs-hadúrcsapat, mintsem a távoli bázisokról hetente egyszer LAV-3-asokkal átrobogó kanadai járőr. A helyőrségekből operáló taktika igazán már a franciáknak sem jött be Indokínában: itt miért lenne sikeres? Persze, megfelelő létszámú katona nélkül mást nem lehet tenni: és itt ismét visszakanyarodtunk a cikk alapmotívumához, az emberhiányhoz.

Bezony, a cikkben is emlegetett negyvenezer, távoli műveletekre több-kevesebb nehézséggel mozgatható, nem amerikai NATO-katona édeskevés. Édeskevés úgy, hogy légiszállításukról ráadásul sok esetben megint az amerikaiak gondoskodhatnak, s a légifedezet túlnyomó része is az USAF és a Marines repülőgépeire hárul. A felderítésről, a légi utántöltésről, az UAV-kről már nem is beszélve.

hétfő, szeptember 11, 2006

5 év

Először is, riszpekt annak a 343 new york-i tűzoltónak, akik a mentési munkálatokban veszítették életüket.




Az elmúlt öt esztendőben nem lett biztonságosabb a világ. Ezt ezen a napon számos, nagy ívű publicisztika hiányolja, elsöprő többséggel a töketlennek és minden egyéb jelzővel ellátott amerikai kormányzatnak s vezetőjének, George W. Bush elnöknek nyakába varrva ennek felelősségét. Mintha annyira természetes lenne, hogy egy ideológiai vezérlésű, alapvetően egymással laza kapcsolatban lévő, az összes válsággócban jelen lévő terrormozgalmat bárki (akár az EU) is képes lenne fél évtized alatt legyőzni.
Nah de inkább koncentráljunk az elmúlt öt esztendő haditechnikai, hadviselési eredményeire, fejlődéseire, újrafelfedezéseire. A teljesség igénye nélkül szeretnék megemlékezni néhány olyan dologról, amely talán kicsiny hazánkban nem kapott igazán nagy nyilvánosságot vagy hangsúlyt.

Közelítsünk a high-tech felől: bizony, kiderült, hogy néha nem a legmodernebb a legműködőképesebb. Emellett az is világossá vált, hogy az ősidők technológiája és a XXI. század hadviselése remekül kiegészíti egymást. Itt az afganisztáni háború hegyvidéki eseményeire gondolnék. Ugye nem kevéssé pikáns kép, amikor a különleges alakulatok katonái egy öszvér hátáról bányásszák le a GPS-vevővel felszerelt lézeres célmegjelölő készüléket, a titkosított műholdas telefon mellől? Bizony, bár több cég is fejleszt kis méretű aquad-okhoz hasonló vagy éppen 4 vagy még több lábú kis terepjáró eszközt, a jó öreg öszvér mindig kéznél volt.

A csúcstechnológia és persze a teljes légiuralom és az azonnal rendelkezésre álló légifedezet mellett a kevésbé szofisztikáltan kiképzett és felszerelt északi szövetséges afgán csapatok is sikerrel kergették el a tálibokat Afganisztánból. Ehhez, mint említettem, az amerikai és szövetséges légierő nyújtott óriási, mindent eldöntő segítséget. De nem szabad lebecsülni az „összekötő”, „kiképző” és egyéb feladatokat ellátó különleges alakulatok egységeit sem, akik az afgánok vezetését látták el. Érdekes tanulság: a csúcskiképzés és a tömeghadsereg eszméjének szerencsés vegyülete.

S még egy tapasztalat a csúcstechnika területéről: nem kiiktatható az emberi tévedés, hanyagság, butaság. Hiába a legpontosabb célmegjelölő eszköz, ha az azt kezelő katona tévedésből a saját lesállás koordinátáit küldi meg a légifedezetnek – a célpont adatai helyett. A B-52H Stratofortress fedélzetéről indított két JDAM nem gondolkodik, oda vezérli magát, ahová meghatározták. Szintén nem problémamentes a saját csapatok azonosítása sem: ez egy olyan terület, ahol a csatatéri kommunikációs hálózat nagy előrelépést jelenthet, elkerülve a „blue-on-blue” eseteket, azaz a saját erők megtámadását.

Maradjunk a szárazföldön: a városi harc körülményei között is elengedhetetlen a harckocsik alkalmazása. Bagdad és Falludzsa, de más iraki városok története is ezt igazolja. Nem volt igazuk azoknak, akik szerint a nehézharckocsi városi környezetben béna kacsa. Eltekintve a torony külső részére erősített benzines aggregátor problémájától, elmondható: az Abrams-család minden változata kiválóan teljesített Irakban. Visszatért egy régen nem alkalmazott lőszertípus is: a kartácslőszer. Ez szintén az iraki tapasztalatokból származik, hiszen egy utca elsődleges megtisztítására, nagyobb terrorista csoportok eliminálására kiválóan alkalmas es a régi-régi, nem igazán csúcstechnikának tekintett lőszertípus.

Ha már járművek: kiderült az is, hogy a HMMWW-család bizony nem alkalmas mindenre. Ennek ékes jele a különböző páncélozott könnyű járművek egész új generációjának megjelenése. Brit, dél-afrikai, izraeli és természetesen amerikai cégek tucatjai ontják az aknák és az improvizált pokolgépek ellen védett, elsősorban felderítő, konvojkísérő, járőröző és egyéb rendészeti feladatokra alkalmas 4x4-es vagy akár 6x6-os kerékképletű, a legmodernebb páncélzattal felszerelt járműveket. A korai ad-hoc, Vietnamból már jól ismert guntruck-okat, felfegyverzett és helyi szinten átalakított billenőplatós vagy sima platós teherautókat, kukáskocsikat (saját szememmel láttam egy 3 géppuskával felszerelt, konvojkísérő kukásautó fényképét!!!) lassan felváltják az erre sokkal inkább megfelelő járművek. A Magyar Honvédség vezetése, remélem, levonja az ebből származó tapasztalatokat és ennek megfelelően választja majd ki a jövendő gumikerekes eszközöket.

Minden előzetes várakozás ellenére nagyon sikeresen debütált Irakban a 8x8-as, BTR-kategóriába tartozó Stryker. A típust előzetesen sok kritika érte az elégtelennek tartott páncélzat, a gyenge fegyverzet (csapatszállító alapváltozata csupán egy 12,7 mm-es nehézgéppuskát hordoz) és a gumikerekes futómű-megoldás miatt. Nos, mielőtt t. Úr jelezném, én is tudom: az alkalmazott kiegészítő „madárkalicka”-páncélzatot az oroszok ötletelték még a II. világháború végén. A dolog most is bevált: a tucatszám lődözött RPG-7-esek ellen legalábbis korrekt védelmet nyújtott. Ismeretes olyan eset is, amikor a Strykerrel egy városban pontosan a földbe ásott pokolgép tetejére sikerült leparkolni. A harcjárművet a robbanás ugyan alaposan átrendezte, de a benn ülők, ha sérülésekkel is, de túlélték a támadást.

A gyalogsági harcmodor is bővelkedik az újra felfedezett elemekben. Ilyen a közvetlen, szakasszintű támogatás fontosságának újraértelmezése: már jelentpsen nagyobb számú könnyűgéppuska van egy-egy alakulatnál, mint 2001. előtt. Lőszer, még több lőszer és pót fegyvercsövek. A városi harc területén egyenesen ugrásszerű a fejlődés: ennek ékes iskolapéldájaként lehetne említeni a második falludzsai hadműveletet, amikor a több hónapos felkészülési időt kapott, a helyi környezetet kiválóan ismerő és hasznosító ellenséges erőket nagyon csúnyán és szisztematikusan verték szét az amerikai fegyveres erők. Ehhez, mint kiderült, már megint a véres és áldozatokkal járó szobáról-szobára harcmodor volt a kulcs, persze kellő támogatás mellett. A már sokat emlegetett közmondás a maga véres brutalitásában nyert beigazolás: városi harcban az a terület tekinthető ellenőrzöttnek, amin éppen áll a katona. A légierő, mint ismét bebizonyosodott, csak egy nagyon fontos, de nem főszereplője a városi területen vívott hadműveleteknek.

S ha már emlegettük a Légierőt: itt is volt új a nap alatt. Ennek finom példája a járőröző, bombarobbantás utáni helyszíni felderítést végző F-15E Strike Eagle bevetések. A készenlétben lévő gép néhány perc alatt odaért egy-egy rajtaütéshez, majd a kiváló minőségű fedélzeti optikai felderítő rendszerekkel nyújtott segítséget számtalan eredményes elfogáshoz. Drága rendőrautó, de viszont működik.

A gépágyú itt is hasznos és fontos szereplő volt, sok esetben egyenesen precíziós fegyverként lehetett alkalmazni az F-15-ösök, F-16-osok és F/A-18-asok fedélzeti Vulcanjait. Nem véletlenül nem említettem a jó öreg A-10A Warthogot: számára ez természetes feladat.

A pilóták mellett óriási szerepet kapott a pilóta nélküli repülőeszközök széles arzenálja. Afganisztán és Irak felett minden percben különböző típusú UAV-k tucatjai repülnek, szinte valós idejű közvetítést nyújtva a megfigyelt területről. Az alkalmazásukat segíti egyrészt a helyi, tiszta és száraz levegő, másrészt az, hogy a palesztin területekkel ellentétben nincs akkora zsúfoltság, hogy az utcákat lefedhessék, megnehezítve a felderítést. A Predatorok néha egészen máshol is feltűnnek, jó példa erre a jemeni terroristavadászat, Hellfire rakétákkal.
Problémaként jelentkezik viszont az, hogy az egyre nagyobb számú UAV egy légtérben egyre fokozódó balesetveszélyt jelent. Ez nem csak két robotgép összeütközését jelenti: volt már rá példa, hogy katonai szállítógépeket is tíz méterekkel került ki csupán egy távirányítású kisrepülőgép. Az UAV-k ütközésvédelmének (a polgári repülésből már régen ismert TCAS-rendszer egyfajta másának) kialakítása még a jövő feladata.

A helikopterek nem mindenhatóak, még az AH-64 Apache sem. Erre néhol véres veszteségek segítettek rádöbbenni: 2003. március 24-ét és Najaf nevét sokáig nem felejti el az Apache-pilóták közössége. A 32 harci helikopter egymagában került szembe az iraki védelemmel: egy gépet lelőttek, a többi gép mindegyike kisebb-nagyobb sérülések beszerzése után kivált az ütközetből. A tapasztalat: légi fedezet nélkül nem működőképes egy frontális, csak helikopterekre épített támadás.

S végül, megemlékezésem első részét egy talán meglepő kijelentéssel zárnám: a meglepően alacsony veszteséget szenvedett, 2-3 turnusos iraki veteránokkal harcoló amerikai fegyveres erők nagyobb harcértéket képviselnek, mint valaha. Rengeteg új eszköz, technika, fegyverrendszer, személyes védelmi eszközök és mások váltak kiforrottá az elmúlt évtizedben.
A média tájékoztatásával szemben merem állítani: szigorúan nézve katonailag siker mind az iraki, mind az afganisztáni hadjárat. Az, hogy a politika miképp köti meg a katonák kezét (lásd az elégtelen létszámot az iraki hadjárat esetén), illetve miképp fordítható politikai előnnyé egy-egy nyertes ütközet vagy művelet, már nem a harcoló alakulatokon múlik.

vasárnap, szeptember 10, 2006

Felfújt Jumbo

Szentséges anyám, _ez_ tényleg repül?!?!?!


További képek róla itt (via airliners.net).

péntek, szeptember 08, 2006

Repülős hírek, #100

Az ünnepélyes postot a lakótársam gépének teljes rendszerújrahúzásával teszem emlékezetessé.

Pórul járt pilóta Tajvanon: aki az elnöki különgéppel nyilvánosan viccel, annak nem lesz jó. Ezt már jól tudja Jen Jiunn-kang hadnagy, aki a barátnőjének küldött képek miatt került a szőnyeg szélére. A pilóta a kamerát legálisan tartotta magánál, azzal a század számára készíthetett belső felhasználásra fotókat. A négygépes kíséret tagjaként Jiunn-Kang alaposan „körbelőtte” F-16-osának fülkéjéből a tajvani elnök különleges felszereltségű Boeing-jét, mely szeptember 3-ám Palauba indult.
A képeket azonban továbbította barátnőjének is, aki különböző, nem túl hízelgő kommentárok kíséretében blogján publikálta azt //A hölgynek ezúton is gratulálok...//.
A blog fényképeit persze nagyon gyorsan felkapta a helyi sajtó, majd azonnal vizsgálat is indult az ügyben. A pilótát első lépésben eltiltották a repüléstől, a blogot hétfőn eltávolították a webről.

Szeptember 6-án felszállás közben lezuhant egy veterán kiképző repülőgép Duxfordban, a híres-neves Imperial War Museumtól nem messze, a kifutótól egy mérföldre nyugatra. A privát tulajdonú Lockheed T-33-as két pilótája, sérülésekkel ugyan, de túlélte a katasztrófát, melyben azonban a gép megsemmisült.

Szaúd-Arábia fegyverkezik, mint az őrültek: vanni van miből, de ki vezeti majd a gépeket? A most bejelentett francia bevásárlócsomag értéke 2.5 milliárd euró. A La Tribune üzleti nap keddi számának értesüléesi szerint 30 Fennec és 10 haditengerészeti változatú NH-90 helikopter és két Airbus A330-200 légi utántöltő repülőgép került a szaúdi táskába. A francia védelmi miniszter, Michele Alliot-Marie szerint a szeptember 3-án a szaúdi fővárosban, Rijádban „lezsírozott” üzletre 2 hét és három hónap közötti időintervallumban kerülhet hivatalos pecsét.
További érdekesség, hogy két, szintén nagyobb fegyverzetvásárlási csomagról még folynak a tárgyalások. A lap értesülése szerint a következő üzlet 2007-ben zárulhat, ennek becsült értéke 4 milliárd euro, míg a tartalmat egy újabb A330-220 tankerre és rengeteg helikopterre: 42 darab szárazföldi változatú NH-90-es, 20 Cougar SAR kutató mentő és négy Panther haditengerészeti helikopter alkotná. A jól értesült források szerint az üzlet 2007. második felében köttetik meg.
A harmadik, egyben legambíciózusabb csomag állítólag 48 Rafale vadászbombázó repülőgépről, hat többfeladatú fregattról, 6-8 tengeralattjáróról és meg nem határozott mennyiségű Leclerc nehéz harckocsiról szól majd.
//A szerző megjegyzései: Szaúd-Arábia, bár pénze a magas olajárak miatt mint a pelyva, igen érdekesen vásárolgat. Mint emlékezetes, nemrég jelentették be 72 darab Eurofighter Typhoon megvásárlását s nagy számban üzemeltetnek amerikai F-15-ösöket, többféle változatban. Az, hogy három, egymástól teljesen különböző üzemeltetési filozófiájú és alkatrészkészletű típust is párhuzamosan használnak, logisztikai szempontbólé egy rémálom, pénzügyi szempontból meg egy feneketlen zsák. Arról nem is beszélve, hogy a fentebb jelzett repülőeszközöket valakiknek vezetnie is kéne...//.

A Brazil Légierő két újabb, ex-francia Mirage 2000-C repülőgépet vett hadrendbe szeptember 4-én. Az ünnepőélyen, melyet a Goiás állambeli Anápolis Légitámaszponton tartottak, részt vett az ország elnöke, Luiz Inácio Lula da Silva is.
A Mirage 2000-C-k a hetvenes évek óta hadrendben tartott F-103 Mirage III-as gépeket váltják fel.

Még egy érdekes hír Iránból: bejelentések szerint az Iráni Légierő sikeresen indított helyileg átalakított MIM-104 Hawk típusú légvédelmi rakétát egy F-14A Tomcat fedélzetéről.
A hírek szerint az indításra a „Blow of Zolfaqar” hadgyakorlaton került sor. A z Iráni Légierő szerint így a Tomcat-ek nagyobb távolságból és még hatékonyabban képesek megsemmisíteni az országra támadó ellenséges repülőgépeket //azért a Hawk már korántsem számít modern fegyverrendszernek, s kíváncsi vagyok a repülőgép-fedélzeti integrációra is... Megjegyzendő, a Hawk/F-14 páros már vagy 10 éves sztori, állítólag már akkor sikeresen hozták össze a két rendszert.//

Közös roman-francia hadgyakorlat kezdődött szeptember 4-én a konstancai Mihail Kogalniceanu Légitámaszponton. A “Chasseur Accompli 06” fedőnevű gyakorlaton 25 vadászrepülőgép és helikopter vesz részt. A Román Légierő sajtóosztályának információi szerint román részről 12 darab MIG- 21 Lancer és két IAR-330 helikopter, míg a franciák oldaláról 5 darab Mirage 2000D vadász, négy Mirage 2000N támadó és három Mirage F1CT többfeladatú repülőgép vesz részt a 10 napos, az interoperabilitást finomító közös hadgyakorlaton.

Madárral ütközött és lezuhant a Francia Légierő egy Mirage F1CT típusú vadászbombázó repülőgépe szeptember elsején. A katasztrófa Csádban, Abéché térségében történt, a pilóta szerencsésen katapultált, majd épségben felszedte a kutató-mentő szolgálat.
A rutin felderítő feladatot végrehajtó gép lakatlan területre zuhant, így további károkat nem okozott.

Egy F-16-os újjászületése, két lépésben.

A gép még teherautón:


Végül nem kevéssé átfestve, az oszlop tetején (a gépet annak az 86-0291 lajstromjelű gépnek a színeire festették át, amelyik a Luke Támaszponton állomásozott, a 944, Vadászrepülő Ezred állományában):


Szeptember másodikán Afganisztánban lezuhant a RAF egyik Nimrod MR2-es felderítő reoülőgépe. A szerencsétlenül járt gép fedélzetén 14-en veszítették életüket Kandahár mellett. Az eddigi adatok szerint baleset történt //jegyzem meg, sokáig az Irakban 2005-ben lelőtt brit C-130K Herky esetében is ezt hitték...//.

csütörtök, szeptember 07, 2006

Koppintás iráni módra


Az Iráni Légierő a z augusztus 19-én kezdődött „The Blow of Zolfaghar” nevet kapott megahadgyakorlaton többek között bemutatta a Saegheh nevet kapott új vadászrepülőgépét. A gép első látásra azonosíthatóan egy Northrop F-5E Tiger II-es koppintás, annak kicsit átpofozott változata. A gép dupla, enyhén kifelé dőlő kettős vízszintes vezérsíkot kapott, illetve nekem a hajtóművek is nagyobb méretűnek tűnnek.
Azt természetesen nem lehet tudni, hogy elektronikájában, fegyverzetében és pilótafülkéjében mit változott a repülőgép: ez mind szigorúan titkos adat. Marad hát az iráni melldöngetés: az új típus természetesen letöröl minden támadót Irán légteréről, szupermozgékony és hasonlók. Mondjuk egy F-15I Ra’am vs Saegheh meccset megnéznék...
A gépről a hivatalos bejelentés szerint rakétákat és bombákat is be lehet vetni. Mint emlékezetes, a hadgyakorlat során egy saját fejlesztésű lézervezérlésű precíziós bombatípus kifejlesztését is bejelentették.
Egy kupac kép a gépről, a FARS hivatalos irání hírügynökségtől:



Itt pedig igen sok, jó minőségű kép látható a hadgyakorlatról.